Emlékeznek még a rendszerváltásra? Voltak annak mindenféle következményei, szült az egy csomó várakozást, egyebek mellett filmes természetűeket is. Sokan olyasmiben bíztak, hogy majd fölkattannak a doboztetők, s előkerülnek az elhallgatott remekművek - kevés ilyenre emlékszem. Mások abban, hogy akkor most elkészülnek azok a filmek, amelyekre amúgy fene nagy szükség lett volna, de a körülmények szorító bilincsei közt nem kerülhetett rájuk sor. Effélék az előbbieknél kétségtelenül nagyobb számban jelentek meg, s számos volt közöttük, amit nemcsak a kései nosztalgia okán lehetett szeretni, hanem tisztán esztétikai alapon is, nagyon. Vajon megcsinálhatta volna Gothár Péter A részleget az előző rezsim alatt? Talán tárgyalhatnánk róla, mindenesetre csak annyi biztos, hogy a film alapjául szolgáló művet (Bodor Ádám) meg lehetett írni, meg az, hogy a rendező régóta készült az adaptációra. Mindegy (ugyan csak ebben a konkrét esetben), az a meggyőződésem, hogy az elmúlt húsz évben
Amerikában nem volt rendszerváltás,
Hollywoodban a legkevésbé. Na jó, a kilencvenes évek elején-közepén úgy tűnt, mozdul valami. Tudják, úgy Quentin Tarantino föllépése idején vagy inkább a Ponyvaregény világsikerének napjaiban. Szomorú, nem szomorú, annyiban nyugodtan maradhatunk: volt egy üdítő fuvallat, és elszállt. Szerintem sokan várják, hogy visszatérjen. Nem fog. Vagy ha igen, észre se vesszük.
Ami eddig A vonzás szabályairól elém került, mind azzal kezdi, hogy ezt a filmet micsoda két név jegyzi. Nos, igen, a rendező Roger Avary és a filmje alapjául szolgáló regény szerzője (Bret Easton Ellis). Avarynál mindenhol kötelezően megjegyezve, hogy Quentin Tarantino holdudvarából származik, lévén a Ponyvaregény társ-forgatókönyv-írója. Ez áruvédjegynek tűrhetős, bár szerintem vannak olyanok, akik szívesen belekötnének a holdudvar-dologba, hogy ki bújt elő és honnan, hiszen Avary 1994-es keltezésű Killing Zoe című rendezése éppúgy e friss fuvallat emblematikus darabja, mint a Pulp Fiction, bár arról értelmetlenség lenne vitatkozni, hogy az utóbbi mennyivel vitte többre. Sokkal.
Videotékás generáció, talán így hívták őket... Mára csupa megcsinált ember.
Bret Easton Ellis Ponyvaregényhez fogható világsikere, az Amerikai psycho 1991-ből maradt ránk. (Nota bene: kínosan gyönge filmváltozat készült belőle később.) Amit most (gyártási év: 2002) Avary elénk vezet, jóval Ellis világhíre előtti könyve, 1987-es. (Tavaly jelent meg magyarul az Európa Könyvkiadónál.)
Akkor tehát mi van? Akkor van, most. Most megint. A kilencvenes évek hőseitől a nyolcvanas évek hősiessége, mai ésszel, mai pénzből. Ám a film mint anyag vagy akár mint médium, pláne mint gondolkodási keret: romlandóbb a málnánál vagy a halnál. De csak az, csak a celluloid. Amivel Magyarországon ezt a terméket árusítják: "A Ponyvaregény és az Amerikai psycho mögött álló romlott elmék újabb agyszüleménye" - az legfeljebb blickfangos hangzása miatt értékelhető, hiszen egy szó sem igaz belőle, még az "újabb" kifejezés is csak megszorításokkal. Romlott elmékről pedig szó sincs, ha már kéne, akkor nagyon is tudatos elmékről beszéljünk, bár az adott esetben ez csak Avary felé nézvést lehet érdekes. Õ aztán szépen felmondja a tanultakat. Ez akkor sem jaj, de nagy kunszt, ha azok jelentősebb részét saját magától tanulta.
Legutóbb Spike Lee kapcsán beszélgettünk róla, hogy a sztori múlt, jelen és jövő idejében szaladgálni ide-oda, az ma már úgyszólván kötelező gyakorlat, az erre eső utalást nem tartalmazó filmterveket, gondolom, egy automata dobja vissza Hollywoodban. Avary se sokat tétovázik e téren, nyilván saját gyermekének is tekinti a kis szörnyeteget (nyilván tévesen, e truváj már akkor sem volt olyan új, amikor rendezőnk még a videokölcsönzőben szédítette a kuncsaftokat), és érzi azt is, hogy tőle azt várják el, fejelje meg kicsit a régi tudományt. Ezért aztán kellemetlenül hosszú expozíciójában odáig merészkedik, hogy bizonyos folyosói mászkálgatásokat visszafelé (rükvercben) is megmutat, micsoda bátorság, barátom. Semmi baj nem lenne egyébként az efféle tutira menéssel, ha a tutit nem unnánk annyira. Mert az van, hogy a "mai fiatalok" ott az egyetemen nagyon ki vannak már üresedve szegények. Hogy csak a szex, drogok meg rockandroll, meg kommunikációképtelenség, meg érzelmi sivárság, meg az automatizmusok hatalma, ja,
és az öreganyám térde kalácsa
Továbbá az a mára végzetesen izmos tévképzet, mely szerint ha az effélék viccesebbnél viccesebbnek, érdekesebbnél érdekesebbnek látszó karakterek ügyesen vagy ügyeskedőn megoldott jelenetein, áriáin vannak átpasszírozva, hát úgyszólván magától működő szerkezetet teremtenek. Az se biztos, hogy ami szerkezetnek tetszik, az-e egyáltalán, de ha nincsen hozzá tartalom, akkor is puszta formalitás marad, s mint olyan módot sem nyújt a vélt szerkezet működőképességének vizsgálatára. Jelen esetben pontosan ez a helyzet: hol jól felépített jeleneteket látunk, hol sutákat, ha nagyon akarjuk, összeáll az időmozaik, ha nem nagyon, akkor is. És?
A forma ünnepén már majd tíz évvel túl vagyunk, de ez sem segít rajtunk, hiszen nem kell túl nagy bátorság, hogy kijelentsük: ez a történet a Killing Zoe korában se vezetett volna falnak senkit. Ugyanakkor én készségesen elhiszem, hogy Bret Easton Ellisnek és Roger Avarynak vannak rajongói, hogy Tarantinóról már ne is beszéljünk. 'k, ha érzékelik is a hibákat, egészen biztosan találhatnak ebben a filmben is olyan dolgokat, melyek miatt nem lesz rossz érzésük attól, ha fenntartják magukban a lobogást, ha őrzik azt a régi érzeményt. Egy ilyet én is ajánlok kedves figyelmükbe: az előadás alatt elhangzó tánczenei számok összeválogatása olyan, hogy minden nosztalgia szakos dj megnyalná utána az ujját. Quentin azt mondhatná Rogernek, egykomám, ez majdnem olyan dögös, mint az enyim volt a Ponyvaregényben.
Forgalmazza a Mokép
