- ts -

Jaj, hogy ezek az amerikaiak mit nem mernek csinálni a történelemmel, szegénnyel! Ez engem nem érdekel. Egyszer gondoltam már rá, hogy a történelem a Mammut üzletközpontban kapható, de anyám meglátott, és orvosért küldött.

Az lenne csak csuda móka, ha visszasírnánk a gyilkost. Mondjuk, aki csak egyszer ölt. Előre megfontolt szándékkal, nyereségvágyból, például egy dúsabb örökség reményében úgy intézte a dolgokat, hogy minden szereplő, uram bocsá´ a néző is azt higgye, hogy merő véletlenségből dőlt rá a közfal a nagybácsira, majd miután mesterkedései végére járt, újra fölvette a munkát, fapofát öltött, mintha nem is ő csinálta volna a bajt, bújt biztos alibi oltalmában.

Hogy a moziban egy ideje az angolok pisálják a passzátszelet, az immár ordas közhely. Kábé mára csontosodott meg annyira, hogy ők is elhiszik, talán pont ez után a film után áll be az a stáció, mikor már terjeszteni is fogják magukról. Védekezésképp nekünk annyi marad, hogy szétválasszuk azt, ami összetartozik.

Bár egy csomó dologról azért már lemaradtunk. Például a viszonylag olcsón abszolválható személyes jelenlétről, hiszen a Giro idén megfordult Szlovéniában is, kedden volt a ljubljanai befutó, de szerdán már visszahúztak Olaszországba. Nagyon ne bánjuk, mert a jelenlétnek, a jelenidejűségnek valóban pótolhatatlan a varázsa, viszont az országúti kerékpározás befogadói szinten tipikusan tévésport. (Az események az Eurosporton és a RAI TRE-n követhetők folyamatosan, de az ARD is rajta van.) Mert

Kedves egybegyűltek, elfogultságot jelentek. Ebben a filmben a Magyar Narancs benne van nyakig, ki ne hagyják. Próbálom felsorolni névvel, címmel, rendfokozattal, biztos kihagyok valakit. A rendező már eleve: jazz szakos kolumnista minálunk. A társ-forgatókönyvírót keressék az egotrip rovatban. Alex, az akcentikus csodadoktor sem csak a filmben kulcsfigura. Időváltozás idején szokott is fájni az a sok oldalunk.

Oh istenem, már a címe is oly sokatmondó. Megér egy kétirányú nekirugaszkodást.

Ha filmes közszerepléseit és eddigi rendezéseit tekintjük, bízvást kimondható: Lars (von Trier, a rendező) volt már minden, csak akasztott ember nem. Nos, a Táncos után a vak is látja: volt már az is. Éppen ezért talán felesleges is bárkit azzal untatni, hogy mi mindent művelt eddig ez a rémes alak, mégis megkerülhetetlen. Mégpedig azért, mert e mostani munkája oly direkt módon különbözik minden korábbi dolgától, hogy ezekben az eltérésekben, eltérítődésekben is lehet valami. Ugyanakkor mielőtt csak érintőleges megjegyzéseket tennénk előéletéről, sietve le kell szögezzük: a Táncosnak az egész filmes műtörténetben sem igen akad előzménye. Pontosabban akad kismillió is, csak így együtt tető alá hozni efféle szcénát még nem merészelt senki sem, annak ellenére, hogy a filmkészítés nyilvánvalóan a bátrak sportja.

Olvasmányélményeimből tudom jól, hogy előítéletektől terhelten moziba ülni illetlenség, de legalábbis levon a kaland élvezeti értékéből. Lehet a dologban valami, bár azt csak rosszakaróim állítják, hogy velem ilyesmi utoljára akkor fordult elő, amikor tévedésből mentem moziba. Egy szó, mint száz, hagyjanak engem, legyenek szívesek, bármiféle kőtáblákkal, legyen azokra akár a filmkészítés, akár a filmnézés szabályzata vésve, hogy a velős palacsintáról meg a decens tömegközlekedésről ne is szóljunk. Dogmatikusok kíméljenek, piszok nyitott egy demokrata szeretnék lenni.

A legkevesebb, amit erről a hozzánk olyannyira közel álló fiatal köztársaságról elmondhatunk, hogy ásványi kincsekben és népszavazásokban gazdag ország. Ha bővebben kell szólni, azt is kijelenthetjük, sikertelen népszavazásokban gazdag. Most is itt van egy a nyakukon, és ez sem ígérkezik túlságosan mozgósító erejűnek.

Ha Hollywood bevetésre indul, mindig tudományos színvonalú és mennyiségű arzenált visz a hóna alatt, nehogy má´ véletlenül mégis a sárgák (az utóbbi időkben arabok) győzzenek. Most is oldalakra rúgna a hiánytalan enumeráció, amiből ha az Ördögűző, a Francia kapcsolat többszörösen díjakkal dekorált rendezőjét kiemeljük, már önmagában rábeszélésnek számít. Ha ehhez még hozzávesszük a műfaji sokszínűséget (tudniillik egy tárgyalótermi drámába ojtott, háborús jellegű, nyomozásos akciómozit látunk), megállapíthatjuk: megint meg van dolgozva a pénzünkért. Az még csak hagyján, de a jegy mellé, mint gyakorlatilag minden ilyen háborús mozialkalommal, most is kapunk egy nagy rahedli ideológiát, amivel mellesleg, kösz szépen, de tele van a padlás.

Régi dicsőségek színhelye: Glouchester, Massachussetts. Történelmi léptékű időkön át az Atlanti-óceán északi felének egyik legjelentősebb halászkikötője. Manapság felénk legkönnyebben, leggyorsabban, na és a legolcsóbban a Spektrum TV idegenforgalmi célokat maguk elé tűző gyöngyszemeiben láthat ilyet az ember, fenséges óceán, szorgos hétköznapok, aztán várva-váratlanul az egyik halászhajó árnyékából kilép egy jófej, és főz becsinált kardhalat seprőpálinkában.

Hogy vigyázó szemünket mennyire hajlamosak vagyunk északi szomszédainkra vetni, azt hűséges Narancs-olvasóknak nyilván felesleges lenne külön bizonygatnunk. Ám most mégsem érdeklődésünk állandóan magas hőfoka késztetett kézbe venni a kötetet, hanem az a sajnálatos tény, hogy a könyvesbolt kirakata előtt sikerült dobnunk egy hátast. Ráadásul e nem túl nemes gesztusnak mindjárt több oka is volt. Ugye megláttuk a nevezett művet, már ez se lenne hagyján. De ott volt rögtön a címe. Magyarországi kik? Ha valaki a szerző nevét nem ismeri (az utószó szerzője Magyarországon és Szlovákiában úgy tíz körülire teszi azok számát, akik ismerhetik), nehezen boldogul a megfejtéssel. Mi szlovákokat ismerünk, már amennyire, a "tót" kifejezés, ezt minden riszálás nélkül állíthatom, egy ideje kimaradt a szótárunkból, nem is csak pejoratív éle, hanem használhatatlansága miatt is. Ez tehát a hanyatt esés egyik oka. Na de a másik! A címoldal grafikáján ki látható? Hacsak nem egy ablakos. Véle szemben pedig nyilván az említett a megkívánt eljárás.