Itt vannak újra a kalózok: úgy tűnik, végre biztos helyen, az utolsó menedék oltalmában, egy rajzfilm kockáin. Nem csak ők vannak ezzel így, szerencsétlenek, ahogy ma kinéz, az egész kosztümös szcéna számára ez az egyetlen egérút. Ha megrajzolják őket. Ha a franciák múltkor egy Csőrmester-pofájú Tulipános Fanfannal rukkolnak elő, biztos itt is jobban örülünk. Híre jár, hogy nem is olyan sokára egy Rejtő-animáció keresi a régi magyar képregényeket visszasírók kegyeit. Alig várjuk, hitemre.
Tény, ami tény: ez a köpenyes-kardozós műnem, bár mindig is arról szólt, hogy milyen változatos módokon képesek egymást kifilézni, felnégyelni az ügyfelek, vérengzési együtthatóját tekintve elbújhat a diehard-féle lőorgiák mögött, még akkor is, ha a legkorszerűbb filmes technika és látásmód kívánja a pancser kalózok piti seftjeit rímekbe szedni. Még az olyan próbálkozások is zátonyra futottak (ha azt írjuk: megfeneklettek, az is stílben marad), mint amikor Guy Richie figuráit bírta valaki hosszú szárú csizmába és meztelen szablyába öltöztetni. De jól van ez így, mondhassa végre el a kalóz is, hogy meglelte hazáját.
A baj inkább az, hogy haza csak egy van. Pontosabban egyféle, csinálja azt bárki is. Ezt a Szindbádot konkrétan a nevezetes Spielberg-féle nevezetes Dreamworks, ettől még teljesen olyan, mint amivé az eltelt ötvenvalahány esztendő alatt a hollywoodi rajztáblákon Walt Disney dolgai formálódtak. Csak ez lila.
Jaj, nem, nem. Nem úgy értem, hogy az elkészült műalkotás netán túlságosan művészieskedő, csudára elvont vagy sértően progresszív lenne, á, dehogy. Csak lila, szó szerint. Lilában van tartva. Lila tenger, lila köd (mondom, hogy nem úgy értem). Nem, itt tényleg rendes minden, úgy, mint régen, úgy, mint manapság: ezt látjuk mióta.
Talán csak az arcok nyúltak meg kicsit, és a hősi fejek lettek sokkal szegletesebbek, de a mozgás ugyanolyan gömbölyű, sőt kerek, mint Bambi vagy a legkisebb hableány idejében. Mint amikor a kisvárosi balettkar nyugdíjas partiján az életben maradottak fölidézik, hogyan is táncolták anno a jókedvű hattyúk úszását. Jó ideje így szokás rajzfigurákat mozgatni Hollywoodban.
A sztori, bár szedett-vedett kicsit, de kellően fordulatos, és olyan dolgokról szól, amiről egyáltalán nem baj, ha szól valami: van benne barátságba vetett őszinte hit, visszafogott szerelem és egy nem is nagyon leplezett Bildungs-roman, nincs miért belekötni, noha nem dugdossák benne a kaptafát. Nekem Siracusa hercege tetszett a legjobban, sokáig baleknak látszik, de a végin kiderül, hogy az is.
Jut eszembe, Siracusa. Arkhimédész halálának tragikus körülményei, finoman szólva is, közszájon forognak. De ismerünk néhány árnyaltabb leiratot is a szomorú eseményről. Az egyik például Capeké. Szerinte Lucius nem egy bunkó darabont, aki se bú, se bá, csak úgy ledöfi a porba szórakozottan köröket karistoló tudóst, ellenkezőleg, magas beosztású katonapolitikus, aki teoretikus vitát kezdeményez az általa nagyon is tisztelt göröggel arról, hogy Siracusának alighanam befellegzett, mindenkinek az lenne jó, ha végre megvalósulna Róma világuralma. Világuralom, hülyeség, inti le az agg prof, az lehetetlen, másnap halálhíre kél.
Nos, ha ezt a moziból vagy a mainstream filmforgalmazás felől nézzük, az eredmény kettős leléptetés. Noha futnak némely távol-keleti darabok is, Hollywood világhatalma vitathatatlanul megvalósult, viszont nem jó ez senkinek se.
A UIP-Duna Film bemutatója
