Ádám Péter

Az idén május végén, 97 éves korában elhunyt Marcel Ophuls ugyanolyan megújítója volt a dokumentumfilm műfajának, mint a francia újhullám rendezői „a papa mozijának”. Ikonikus dokumentumfilmje, az 1969-es Bánat és szánalom ma is tanulságos.

A lovagi rang modern kori megfelelője elsősorban az érdemet, a tehetséget és a köz szolgálatát jutalmazza, bár az is igaz, hogy odaítélésénél a lojalitás és a politikai megfontolás sem mellékes.

Stendhal Vörös és fekete című regényét, amelynek megjelent új magyar fordítása, azért is érdemes olvasni, mert ahogy ma nálunk, úgy a 19. század elején Franciaországban is két tábor nézett egymással farkasszemet.

A francia közszolgálati tévé három dokumentumfilmben mutatta be a náci kollaboráns Vichy-rezsim kiszolgálóinak pereit. A YouTube-on is hozzáférhető harmadik a legérdekesebb.

Tavaly derült fény mindazokra a kegyetlen szexuális visszaélésekre, amelyeket a volt kapucinus szerzetes, a szegények és hajléktalanok istápolója, az Emmaüs jótékonysági hálózat alapítója, a franciák „eleven lelkiismerete” követett el.

Bírói határozattal nem lehet egy négy évtizedes múlttal rendelkező párt mégoly szélsőséges vezetőjét semlegesíteni, jelentsen bármekkora veszélyt a demokratikus jogrendre.

Bár soha nem jutott a hatalom közelébe, Jean-Marie Le Pen mérgező jelenlétével így is át tudta hangolni a francia közgondolkodást. Több mint fél évszázadig volt elmaradhatatlan szereplője a politikai életnek. Újrafazonírozott pártját lánya, Marine Le Pen, eszmei hagyatékát az alt-right francia letéteményese, Éric Zemmour viszi tovább.