Egyedülálló regénye a Vörös és fekete a francia 19. századnak és a világirodalomnak. Ez egyformán köszönhető a stílus üdeségének, ahogyan annak is, hogy az író az elsők közt fedezi fel a jellemábrázolás terén a társadalmi determinizmusok, valamint a minden lélekrezdülésre érzékeny pszichológiai elemzés jelentőségét. Stendhal emellett regénytechnikai újításaival (mint például a belső monológgal) is a modern regény előfutárja. Jóllehet saját korában Balzac mellett alig néhányan ismerték fel nagyságát, az évszázad második felétől már olyan írók fedezik fel és tanulnak tőle, mint Zola, vagy a 20. század elején Marcel Proust. A Vörös és feketét vagy negyven nyelvre fordították le (esetenként többször is: angolra legalább tízszer): a regény A kis herceg (Antoine de Saint-Exupéry) és Az idegen (Albert Camus) után a francia irodalom harmadik egyetemesen ismert klasszikusa.
Nagyra értékelte a regényt Kosztolányi és Németh László is. És méltán, hiszen a mű a francia 19. század „legregényebb” regénye, olyan mű, amelyet az ember egy élet során többször is levesz a polcról. Nálunk a Vörös és fekete az irodalomértők szűk körén kívül is rendkívül népszerű volt, gondoljunk csak Korcsmáros Pál képregényére, az pedig gyerekkori emlékem, milyen nagy visszhangja volt Budapesten Claude Autant-Lara 1954-es színesfilm-adaptációjának Gérard Philipe-pel és Danielle Darrieux-vel a főszerepben…
A két tábor
Tocqueville 1832 tavaszán azzal a felismeréssel tér vissza Amerikából, hogy a demokrácia nemcsak politikai rendszer, nemcsak az egyenlőségeszmény köré szerveződő társadalom, hanem az egyének közti kapcsolatokat mélyrehatóan átalakító kultúra is. Márpedig az 1830-ban kiadott Vörös és fekete Stendhaljának az utóbbi a nagy témája: az a tény, hogy a társadalmi-ideológiai átalakulások az egyének intim szféráját sem hagyják érintetlenül. A regény tehetséges, energikus, szuperérzékeny, becsvágyó és rendkívül intelligens főhőse olyan meghasonlott világban próbál Tartuffe-höz méltó képmutatással előrejutni, amelyben a jogaiba visszaállított társadalmi hierarchia képtelen elfeledtetni a napóleoni korszak egyenlőségígéretét.
Az irodalomtörténészek gyakran emlegetik az írónak a regény műfaját „út mentén vándorló tükörként” meghatározó metaforáját. Pedig a tükörmetafora nem regénydefiníció, nem is hitvallás a realizmus mellett, csak óvatosság: felkészülés az elmarasztaló kritikára. Hiszen az író nézőpontja egyáltalán nem tárgyilagos; Stendhal nem rejti véka alá „pártosságát”, ízlését, értékrendjét. Sőt feltehetően a korabeli olvasó is főleg az író „elfogultságaira” reagált érzékenyen. Mert a regényt teljesen áthatja a politika. Mindegyik szereplőről tudjuk, melyik „párthoz” tartozik, hogy ultra-e vagy liberális, hogy bonapartista-e vagy monarchista, hogy a jezsuitákhoz húz-e vagy a janzenistákhoz, hogy a királypárti La Quotidienne-t, illetve a La Gazette de France-ot járatja-e vagy a liberális és jezsuitaellenes Le Constitutionnelt, hogy a hatalommal szövetkező egyház mellett áll-e vagy antiklerikális. A korabeli Franciaországban, akárcsak nálunk, szintén két tábor néz egymással farkasszemet.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
