A narrátor kommentárjával egybefűzött archív felvételek – nagyjából ennyi volt a történelmi dokumentumfilm Marcel Ophuls korszakos alkotásáig, az 1969-es Bánat és szánalomig (Le chagrin et la pitié). Pedig a rendező egyáltalán nem készült a műfaj megújítására, csak munka közben világosodott meg benne, mit is akar. Hogy neki nem az események felidézése, nem az egzakt tények, nem a történelmi igazság rekonstruálása a fontos. Hogy ő sokkal inkább azt szeretné feltárni, milyen széles a hézag a kortársak emlékezete meg a valóság, az átélt múlt meg a jelen között. Már csak ezért is hazugnak tartotta az úgynevezett objektivitást. „A vágóasztalon dől el minden” – mondta egyik interjújában. „Ahhoz, hogy személyiségeket, eleven embereket lássunk a mozivásznon, dramaturgiára van szükség.” És csakugyan: Marcel Ophuls a játékfilm kifejezőeszközeivel frissítette fel a dokumentumfilm műfaját.
Mindebből következően a rendező technikája sem lehetett ugyanaz, mint a hagyományos dokumentumfilm esetében. Az interjúalanyok „kis” története ugyanis kibogozhatatlanul fonódik a „nagy” történelembe, és ez a bonyolultság csak fokról fokra tárul fel, kiszámíthatatlanul; ezért olyan hosszúak az ilyen filmek (a Bánat és szánalom például több mint négy óra), és ezért nem lehet egy gyakorlatilag megtervezhetetlen filmalkotásnak előre megírni a forgatókönyvét. Mindezt persze nehéz megértetni a filmek megrendelőivel, nem csoda, hogy alig volt olyan producer, akivel a rendező előbb vagy utóbb össze ne veszett volna.
Nyilván ez a frusztráció is közrejátszott abban, hogy Marcel Ophuls megkeseredett, perlekedő ember volt. Ennek megvallásával kezdi visszaemlékezését is, amely Mémoires d’un fils à papa (Egy befolyásos apa fiának emlékei) címen 2014-ben jelent meg a párizsi Calmann-Lévy kiadónál.
A könyvben csalódásait meg a producerekkel való összetűzéseit is részletezi, beszél a félbehagyott filmtervekről, meg azokról is, amelyek ugyan elkészültek, de így is feledésbe merültek. Az életrajznak furcsamód nem a szerző, hanem a zseniális filmrendező, a bálványozott apa a központi figurája, akihez a „híres Max Ophüls fiát” (persze, az utóbbi rovására) mindig is hasonlították. Pedig Marcel görcsösen igyekezett a nagyok – Lubitch, Capra, Sturges, Hitchcock és persze az apa – nyomába lépni. De jó ideig csak a szorgalmas, örökké elégedetlen „kis Marcelt” látták benne, aki kétségbeesetten hajszolja az elérhetetlen elismerést. Ezért mondta többször is időskori interjúiban, hogy úgy érzi, elfuserálta az életét.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
