A menhir (keltául ’egyedülálló kő’) a megalitikus kultúrák kultikus emléke; Bretagne-ban több száz az ilyen függőlegesen felállított kövek száma. Ez volt – nem csak breton származása, de tagbaszakadt megjelenése miatt is – a január 9-én 96 évesen elhunyt szélsőjobboldali politikus bennfentes ragadványneve a Front National (Nemzeti Front – NF) aktivistáinak körében. És csakugyan: a Menhir – legalábbis politikai pályafutásának az NF-hez köthető utolsó időszakában – elmozdíthatatlan kőtömbként nehezedett a francia közéletre. Azok, akik szerették és azok is, akik utálták, azok, akik támogatták és azok is, akik harcoltak ellene, egyvalamiben megegyeztek: Jean-Marie Le Pen az 1980-as évek elejétől a 2010-es évek végéig meghatározó szereplője volt a francia politikának.
Először 1956-ban – alig huszonhét évesen – lett képviselő, utolsó képviselői megbízatása pedig 2019-ben ért véget az Európai Parlamentben. Nagy korszaka 1983-tól 2007-ig tartott. A franciák túlnyomó többsége leginkább a 2002-es megdöbbenésre emlékszik, amikor Lionel Jospin miniszterelnököt megelőzve, 16,86 százalékkal bejutott az elnökválasztás második fordulójába. Ma már – miután Marine Le Pen 2017-ben is és 2022-ben is jó eredménnyel szerepelt a második fordulóban – nem könnyű elképzelni a megrökönyödést, amely 23 évvel ezelőtt a hírt fogadta, mivel a „papírforma” szerint mindenki a baloldal és a jobbközép, személyekre vetítve Lionel Jospin és Jacques Chirac közötti párbajt várt a franciául ballotage-nak nevezett második fordulóra. Akkor országszerte százezrek vonultak ki az utcára, tiltakozásul az NF által képviselt eszmék ellen.
A haza mint apapótlék
Le Pen, aki feltámasztotta halottaiból a francia szélsőjobboldalt, és aki provokációival és pereivel évtizedeken át állandó témát adott a francia sajtónak, élete utolsó éveiben eltűnt a közéletből. Nemrég az NF utópártja, a Rassemblement National (Nemzeti Tömörülés – NT) ellen fiktív foglalkoztatás vádjával folyó perben őt is meg akarták tanúként hallgatni, de már nem volt beidézhető állapotban. Pedig pár éve még buzgón kommentálta a politikai eseményeket, sőt, a 2010-es évek végén két vaskos kötetben (A nemzet fia és A néptribun) a visszaemlékezéseit is közreadta. Főleg az első kötet első félszáz oldala hasznos olvasmány mindazoknak, akik meg akarják érteni Jean-Marie Le Pen személyiségét.
Le diable de la République (a köztársaság ördöge) – ez a ragadványnév nem híveinek, hanem egyik politikai ellenfelének leleménye – egy Morbihan megyei tengerparti bretagne-i halászfalu, La Trinité-sur-Mer döngölt földpadlójú házában látta meg a napvilágot egy halász és egy varrónő gyermekeként. Az isten háta mögötti falu lakói hívők voltak és nagy patrióták, bár úgy érezték, a köztársaság csak ágyútölteléknek használta őket az első világháborúban. Hazafiság ide vagy oda, 1940-ben nem fogadták ellenségesen a megszállókat. Ha igaz, 1942-ben Le Pen apja is a német tisztek által látogatott helybeli vendéglő megrendelésére szedte fel a horgonyt, és indult a nyílt vízre lepényhalért, amikor hajójával ráfutott egy német aknára. Neve azonban így is szerepel az I. és II. világháború áldozatainak állított községi emlékművön.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
