Ady Mária

Faramuci érzés egy gyerekszínjátszó fesztiválon meghívott kritikusként jelen lenni. Képzeljük csak magunk elé a gyerekelőadásokat szigorú távolságból szemlélő, savanyú ábrázatú ítész olvadozó szülők közé ékelt alakját, amint épp összevont szemöldökkel hiányolja az átélést a fát játszó kisfiú játékából!

Némaságra kárhoztatott harang áll Luk Perceval színpadán, finoman kimozdítva a centrumból. Körülötte majdnem üres tér, deszkapadozattal megkettőzött szín, hosszú, plafonról lógó, földet nem érő fémcsövekkel.

Névtelen emberek néznek ránk kérlelőn a Vígszínház Házi Színpadáról. Keresik a másikat, akiben megmosva arcukat valakik lehetnének. De maradnak idegenek, önmaguk számára is. Sem egymással, sem velünk nem beszélnek, holott ömlik belőlük a szó. Mintha a hang eltakarhatná a bennük növekvő csendet és magányt.

Az ír peremvidék kisegzisztenciáinak kegyetlen, groteszk és mégis szerethető mcdonaghi miliője helyett ezúttal egy névtelen diktatúrában járunk, ahol a társadalmi dimenzió a nézői elvárásoknak szellemes csavarokkal csapdát állító krimi alkatrészévé zsugorodik.

Laza, epizodikus szerkezet, fejjel lefelé szemlélt világ, kiforgatott műfajiság, önreflexió, popkulturális utalásháló, némi közéleti-politikai áthallásosság és csupa poszt: -modern, -dramatikus, -kommunista.

A zene basszusára reszkető, áttetsző, felfújt burokból, a susogó, zörgő, fojtogató zacskóbábjából kibontakozó Eke Angéla nejlonvariációival az esztétika tárgyává emeli a banálisat. A levegő lassú kiáramlásával fokozatosan leeresztő műanyag az ember nagyságú kocka szoborból habos szoknyává, fürdővé, köpönyeggé, tömör testté lényegül.

Vibráló fények, diszkózene, fekete-fehér-piros színszimbolika, plasztikus ruhaköltemények - a Justine sikkes. Minden jól áll neki: az egymás mögé sorakoztatott szalagfüggönyrétegek, amelyek megvilágítástól és vetítéstől függően jelenetről jelenetre változó teret rajzolnak ki, a szintipopos hangzás, a klipszerű tánc, a képregényes dizájn, a de Sade szellemében átírt slágerek.

Mundruczó Kornél legújabb rendezése, az öngyilkosság-trilógia második darabjaként bemutatott Demencia sem a felejtésbetegségről, sem az öngyilkosságról nem szól.

Kár az előadást a Tibornak szeretettel alcímhez fűzött magyarázattal kezdeni. Goda Gábor koreográfus-rendező a Mu Színház néhai alapítójához, Leszták Tiborhoz fűződő barátságáról, közelségről, távolságról, szavakról és csendekről vallva a kezdet kezdetén elárulja, milyen alkotói kérdésekre született válaszul a darab.