Szerencsére a költői etűdök sora sikeresen veti le magáról a felvezető elmélkedés bukdácsoló szavait, hogy azzá váljon, ami a társulat sajátja: filozófiai kérdéseket játékosan boncolgató, asszociatív képek finom humorral átszőtt füzérévé.
A kávéházi asztalokhoz ültetett közönségtől senki sem várja, hogy megszűnjön létezni: a felszolgált teák kavargatásának hangja a Trafó épületének zajaiból komponált zenei anyagba szervesül, Gold Bea pedig időről időre odahajol egy-egy nézőhöz, és szelíden elsuttogott kérésére a megszólítottak a hátára írják, mi hiányzik nekik. De Godának nem célja a felmutatott színházi sémák lebontása, és egyetlen pillanatra sem hozza kényelmetlen helyzetbe nézőjét. A térben szétszórtan emelkedő pódiumokon játszódó mozaikokat fény emeli ki a sötétből, és bár a jelenetek közti lassú átmenet létrehoz némi párhuzamosságot, az előadás lényegében lineáris marad. A képek nem egyformán sikerültek és eredetiek; kiugranak közülük azok, amelyek egy-egy ötleten túlmenően képesek a lélektani tétet fizikailag megjeleníteni. Ilyen a rögtönzött libikókán egyensúlyozó férfi és nő közeledése és távolodása, amelynek dinamikáját a palló végére erősített grafit kapcsolati diagramként rajzolja a mögötte lassan elhúzott vászonra. Ezeknek a nyughatatlan keresést formába öntő jeleneteknek véletlenül sem a meglelt gondolatmorzsák kölcsönöznek mélységet. Maga a nyughatatlanság, a lét értelmére és önnön helyére rákérdező ember leküzdhetetlen kíváncsisága, rácsodálkozásra kész nyitottsága válik egy estére főszereplővé.
Trafó, október 3.
