Színház

Színház - Arlequin, a szerelem által pallérozva

  • Ady Mária
  • 2015. május 30.

Színház

Olyan ez a Marivaux-darab, mint önnön kivonatolt-felpörgetett paródiája. A rövid vígjáték egy commedia dell’arte nyelvezetét kitűnően, a franciát annál kevésbé beszélő olasz társulatnak íródott. A gesztusokra sokat bízó szerző bőven enged teret a fiatal francia rendezőnek, hogy a vázlatosan jelzett és gyorsan változó érzelmek hagyta fehér foltokat színnel és élettel töltse meg. Thomas Jolly erre két irányból is kísérletet tesz, egyrészt a harsányság fokozásával ironikus távolságot teremtve, másrészt némi sötét színt csempészve a szirupos vígjátékba. Színpadának fekete-fehér-piros szimbolikája maszkok nélkül is bábszerűvé teszi a jó-rossz skálán jelmezváltásaikkal jelenetről jelenetre elhelyezett figurákat. A szép és buta fehér ruhás fiúból szerelemre és öntudatra ébredő ifjú piros-fekete varázslóköpenye ellenpontozza a darab szavakban rögzített kellemes végkicsengését: Jolly „pallérozott” Arlequinje megittasul a hatalomtól, amit a vágy sugallta, szerelemben tanult hazugság és csalás jelent. De a barokkos kulisszák és commedia dell’arte túljátszások nem igazán bírják el a harsány viccelődésből drámaira változó hangnemet, a hosszas gatyában turkálás után előhúzott kötényhez hasonló gegeket és a rockoperás végkifejletet a gonoszságában is szánandó szereleméhes tündérrel, a bárgyú bohócból démoni Harlekinné avanzsáló Arlequinnel és az őt elveszítő Szilvia felvillantott tragédiájával. Miközben, talán éppen a rendezés mindent akaró sutaságával, amely mintha a gyors érzelmi változásokkal terhelt és azok belső motivációit jelzésessé csökevényesítő szövegre rímelne, vagy a lehetetlenül széles érzelmi és műfaji skálát bejáró színészek játékának feszességével, az előadás a banális történeten túl mégiscsak elmesél valamit a fiatalságról.

La Piccola Familia, MITEM, Nemzeti Színház, április 16.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.