Olyan ez a Marivaux-darab, mint önnön kivonatolt-felpörgetett paródiája. A rövid vígjáték egy commedia dell’arte nyelvezetét kitűnően, a franciát annál kevésbé beszélő olasz társulatnak íródott. A gesztusokra sokat bízó szerző bőven enged teret a fiatal francia rendezőnek, hogy a vázlatosan jelzett és gyorsan változó érzelmek hagyta fehér foltokat színnel és élettel töltse meg. Thomas Jolly erre két irányból is kísérletet tesz, egyrészt a harsányság fokozásával ironikus távolságot teremtve, másrészt némi sötét színt csempészve a szirupos vígjátékba. Színpadának fekete-fehér-piros szimbolikája maszkok nélkül is bábszerűvé teszi a jó-rossz skálán jelmezváltásaikkal jelenetről jelenetre elhelyezett figurákat. A szép és buta fehér ruhás fiúból szerelemre és öntudatra ébredő ifjú piros-fekete varázslóköpenye ellenpontozza a darab szavakban rögzített kellemes végkicsengését: Jolly „pallérozott” Arlequinje megittasul a hatalomtól, amit a vágy sugallta, szerelemben tanult hazugság és csalás jelent. De a barokkos kulisszák és commedia dell’arte túljátszások nem igazán bírják el a harsány viccelődésből drámaira változó hangnemet, a hosszas gatyában turkálás után előhúzott kötényhez hasonló gegeket és a rockoperás végkifejletet a gonoszságában is szánandó szereleméhes tündérrel, a bárgyú bohócból démoni Harlekinné avanzsáló Arlequinnel és az őt elveszítő Szilvia felvillantott tragédiájával. Miközben, talán éppen a rendezés mindent akaró sutaságával, amely mintha a gyors érzelmi változásokkal terhelt és azok belső motivációit jelzésessé csökevényesítő szövegre rímelne, vagy a lehetetlenül széles érzelmi és műfaji skálát bejáró színészek játékának feszességével, az előadás a banális történeten túl mégiscsak elmesél valamit a fiatalságról.
La Piccola Familia, MITEM, Nemzeti Színház, április 16.