Az előadásnak humora van, és egészen az utolsó, iskolásan elszavalt tanulságig sikeresen ellenáll a moralizálás csak látszólag kínálkozó lehetőségének. Az ájtatoskodó Justine szemszögéből elmesélt kalandos, erotikus, horrorisztikus sade-i történet mélyén ugyanis nem a "mért legyek én tisztességes" József Attila-i dilemmája, hanem csupán egy álszent, bort ivó és vizet prédikáló kornak adott fricska fedezhető fel - meg a részletező elmesélés öröme. Ezt az önélvező dekadenciát helyezi Kálmán Eszter a 80-as évek kulisszái közé. Az előadásból nem derül ki, mit tud ez az évtized, amitől sade-ibb volna a megelőzőnél vagy a rákövetkezőnél, és ami szakadék de Sade-nál a kor etikettje és a sötét ösztönök vezérelte gyakorlat között tátong, az a szexualitást és erőszakot egyaránt szemérmesen stilizáló darabban a klerikális, arisztokrata világot idéző jelmezek-mondatok és a 80-as évek popkultúrája közti formális feszültségre egyszerűsödik. A színészközpontúságot felrúgó hang- és fényeffektek kavalkádja finom rezdüléseknek, kapcsolódásoknak nem enged teret, de ez nem is hiányzik különösebben de Sade meglehetősen kétdimenziós hőseit tekintve. A karikírozó játékban különösen Andrássy Máté remekel, akinek groteszk mozdulatai és magasztos éneke minden megjelenített gazemberbe és kéjencbe belerajzolja a kikacsintó, szarkasztikus márkit. És bár egy leheletnyi provokáció, határsértés, egy csepp érzékiség jól állt volna a Justine-nek, a könnyed este játékos iróniájában hű maradt ihletőjéhez.
Füge Produkció, Trafó, november 21.
