A kelet-európai abszurdjairól ismert Presznyakov testvérek darabja látszólag eminensen kortársi. Csak valahogy a lényeg hiányzik belőle: az a bizonyos itt és most, amitől a színház nem működik receptre. Mert hiába az Anonymus-álarcok kiosztása, a szexuális életéről könyvet író exúszónő alakja, vagy a színházát elveszítő, haknizni kényszerülő színésznő figurája, ha a Budapestre érkező orosz alkotópárosnak nem sikerül Európa és Ázsia autópályára komponált találkozásából egy leheletnyi antikapitalista romantikánál és egy kis vodka-szex-diktatúra típusú Kelet-Európa-szatíránál többet, aktuálisabbat kihoznia.
Az eredmény ráadásul nemcsak szellemtelen, hanem - az élő zene, a musicales tánc- és dalbetétek, a görkorcsolyás, tolószékes és biciklis manőverek ellenére - unalmas is. Márpedig ez, a formai fantáziátlansággal együtt, túlmutat a tartalmi ürességen, és visszájára fordítja az olyan ironikusnak szánt eszközöket és megnyilvánulásokat, mint a szünet után visszatérő közönség megdicsérése, a szórakoztatásra tett sikertelen kísérleteket legitimáló, többszörösen keretes szerkezet, vagy a folyton valami intellektuális után sóvárgó kritikusok és a minden tét nélküli, könnyed időtöltésre vágyó nézők kifigurázása egy se nem intellektuális, se nem szórakoztató előadásban. Az ilyen típusú önreflexív poénok kizárólag profizmussal társulva ülnek - tudatosan és szellemesen "rossz színházat" csinálni pedig ennél komolyabb ambíciót igényel. Ennek híján a színészek musicalparódia címén nem a könnyedség hiányát, hanem a hiány szándékoltságát játsszák el egy látszatfriss, látszatpolitikus, látszatprovokatív előadásban.
Bárka Színház, december 20.
