Elfriede Jelinek drámája nem önti szavakba Schubert Téli utazás című dalciklusának borongó melódiáit, és nem fejti meg Wilhelm Müller költői sorait sem. Ennek a fordítottjával kísérletezik: a szavak értelmét a nyelv zeneiségében próbálja feloldani. Így válik a hol filozofikusan emelkedett, hol hétköznapi mondatokból építkező dráma nekiveselkedések, körülírások, zenei futamok sorozatává - képzeletben rótt körökké a Téli utazás kintornásának fáradhatatlan keze alatt. De ez a szerkezetileg tükrözött kiúttalanság nemcsak az egzisztenciális szorongás örök verklisének, de színésznek és nézőnek is komoly kihívás. Nehéz bárhol lehorgonyozni. Nincsenek drámai szituációk, nem jönnek létre kapcsolódások, minden hideg, távoli, színtelen, téli. A rendezés nagy kérdése, hogyan képes egyszerre megjeleníteni és oldani ezt a ridegséget.
Az idő Zsótér Sándor színpadán nem egyszerűen körkörös, de kimerevített, történés nélküli - plüssből van a falióra. De ez a plüssidő valahogy barátságos is: narancssárga bumfordiságával a gyerekkort idézi, fej alatt párnává, fejen kalappá változik. Ahogy otthonosságot csempész az otthontalanságba Ambrus Mária melegbarna faház díszlete és a Benedek Mari tervezte tűzpiros estélyin ügyetlenkedő kötött kardigán és sapka is. Minden ilyen kétarcú: a változás lehetőségét elnyelő puha időtlenség, a magas sarkú cipőkben mereven megmászott fenyőlétrák, a torz elnagyoltságában egyszerre kedves és félelmetes műhóember, a lángok hívogató táncát utánzó plasztiktűz, de a színészi játék is. Venczel Vera alig intonált mondatai, Bach Kata rezzenéstelen, mélabús arca és Szabó Erika hűvössége szemben Fehér Balázs Benő energikus, lelkesült megszólalásaival és Börcsök Enikő meleg tónusú hangjával, eleven, játékos, sugárzó jelenlétével. Közeledés és távolodás között egyensúlyoznak maguk a dalciklusból válogatott versekkel felvezetett jelenetek is a szófolyamok gondolatiságának elvontsága és a színpadi koreográfia szerint.
"Nem felelek meg" - mondja Börcsök Enikő hatalmas szoknyájának abroncsával szinte csodálkozón billegve egy létrafokon. Nem esik egybe emlékeiben őrzött önmagával, mások elvárásaival, saját megragadhatatlan, el- és kisikló jelenével. Muszáj küzdenie a figyelemért, hogy mások tekintetében valamilyenné, valakivé váljon, hiszen ő sosem léphet ki énjéből, nem lehet egyszerre alany és tárgy, közel és távol. Általános emberi kérdések ezek, Jelinektől, Zsótértól, Börcsöktől mégis művészi önvallomásként hatnak.
A közlés kényszerében rótt köröket, a játékosan kétségbeesett futamokat hol könnyebb, hol nehezebb követni. A Börcsök Enikő karakterének magányába egy minden emberi momentumot nélkülöző, számító, pénzéhes násztánc tör be a szerelem helyett: a díszletház megmászásának feszült igyekezete finoman fordítja színpadi nyelvre azt, ahogy mindenki a következő lépésre és saját pozíciójára koncentrál a többiek, a lehetséges kapcsolódások helyett.
De a hétköznapi élethelyzetekbe tett utazások végén újra ott a művész, aki rendíthetetlenül fújja a magáét. Börcsök mint kintornás, akivel hiába kiabálnak, hogy hallgasson végre, hogy régen nem kíváncsi rá senki, hogy legalább ne rója ugyanazokat a köröket a saját tengelye körül - ő csak tekeri és tekeri a verklijét az egyre gyorsabban forgó díszletházban. Aztán megáll a ház, kilép belőle, és piros szoknyájával kavarni kezdi a padlót vékony rétegben megülő fehér színpadi füstöt, kis kört tisztítva meg maga körül. Pedig figyelmeztetik: ha talpával felolvasztja a fagyos jéghártyát, ő is elmerül a semmiben. De akkor talán megszűnik a kínzó vágy is: valakinek lenni.
Vígszínház, Házi Színpad, január 27.
