Országos Gyermekszínjátszó Találkozó

Mint a gyerek

  • Herczog Noémi
  • Ady Mária
  • 2015. szeptember 13.

Színház

Faramuci érzés egy gyerekszínjátszó fesztiválon meghívott kritikusként jelen lenni. Képzeljük csak magunk elé a gyerekelőadásokat szigorú távolságból szemlélő, savanyú ábrázatú ítész olvadozó szülők közé ékelt alakját, amint épp összevont szemöldökkel hiányolja az átélést a fát játszó kisfiú játékából!

Bár a XXIV. Weöres Sándor Országos Gyermekszínjátszó Találkozó szervezői sikeresen oldják a helyzet komikumát azzal, hogy zsűrizés helyett beszélgetésekre, azaz hangsúlyosan párbeszédre invitálják a meghívott szakmai vendégeket és a felkészítő tanárokat, az biztos, hogy kritika szempontjából a gyerekszínház speciális műfaj.

Érdemes elgondolkodni azon, hogy szűkül-e itt valamelyest az érvényesen, hitelesen megszólalni tudó színházi nyelvek köre. Rossz ez a szó, hogy „hiteles”, mégis nehéz másként megragadni, miért és hogyan vagyunk képesek nézőként menni egy előadással. Benne maradni a nyelvezetében. Levetkőzni a feltétel nélküli elolvadás arroganciáját éppúgy, mint a teljes kívülállás és esztétikai távolság műfajidegen gőgjét. Aligha lehet nem látni a színészben a civilt, az előadóban a gyereket, a műben a pedagógiai szempontokat. Rosszabb esetben a felkészítő tanár határozott és gyerekidegen elképzeléseit színházról és világról. Utóbbi egyszerűen azért rossz, mert kizökkent; szigorúan nézői szempontból, nem moralizálva azon, milyen a gyümölcsöző együttműködés és nevelési módszer tanár és diák közt. Különösen erősen jelenik meg ez ott, ahol a tanár részt vesz az előadásban, például a zenei kíséretet biztosítva, vagy az énekhez adva meg az alaphangot. Mert „felnőttestül” önkéntelenül is másról szól az előadás.

A találkozó szakmai vendégeiként a harmincadik előadásra az a kép alakult ki bennünk, hogy létezik egy többé-kevésbé megfogható, körülírható nyelvezet, amelyen ezek a különleges körülmények között és részben mindenképpen pedagógiai céllal készült előadások meg tudnak szólalni. Megszólalni, azaz egységes, magával ragadó világot teremteni tizenöt-húsz percre (ami megint csak speciális feladat). Volt ugyanis valami közös azokban az élményekben, amelyekben nem komikus pozíciónkban, hanem nézőként tudtunk jelen lenni. Közben tisztában vagyunk vele, hogy a gyerekek belülről sokféle színjátszást élvezhetnek, és sokszor korántsem az a leginkább kézenfekvő, ami kifelé a legélvezetesebb. A szakmai beszélgetések segítettek azoknak a belső nézőpontoknak a megértésében, amelyeket egy csoportvezető tanárnak kell szem előtt tartania: legyen az életkori sajátosság, a csapaton belüli fiú-lány arány, az intézmény viszonya a színjátszók személyiségfejlődéséhez, vagy a már együtt töltött idő, a lerakott alapok. Hiszen az, ami egy külső megfigyelőnek „hiteltelen”, mert túl nagy a távolság téma, hangvétel, konfliktustípus és az előadók életkori és élethelyzetbeli sajátosságai között, belülről megnyugtató lehet éppen a maszkot jelentő távolság miatt. Ami tehát a személyiségből még vagy már nem fogalmazható meg egy az egyben, az kimondható, kikiabálható díszlet, jelmez és veretes sorok védelme mögül. Ez a rejtett, mégis személyes kötődés az anyaghoz vagy áttöri az idegen művet, vagy nem. Tapasztalatunk szerint többnyire nem. És ha igen, akkor is inkább a könnyedebb, humoros darabok esetében, amilyen például a sirokiak fergeteges Bolond Jankója. Mi most a külső szemet képviseljük, miközben saját tapasztalatból is tudjuk: ha a gyerek élvezi, amit csinál, akkor a legkonzervatívabb, sematikus műsor begyakorlásán keresztül is közelebb kerül a színházhoz, és nem fog elrettenni később a kortárs szemléletű előadásoktól. Legfeljebb egy ponton lázadni kezd ellene.

De mi az, ami külső nézőpontból is jólesik a szemnek? A gyerekszínház nézője mintha egyszerre látna a lehetséges szülő és a hajdanvolt gyerek szemével. Ebből a skizoid pozícióból fogalmazható meg az állítás: kellemetlen a hiperfegyelmezett, a ma divatos gyerekképpel erőteljesen szembemenő, túlkoreografált gyerekszínházi előadás. Legyen bármilyen letisztult és kompakt, a nézőnek éreznie kell, hogy közös az alkotói folyamat. Hogy – és ezen a ponton talán már nem is sajátosan gyerekszínházi jelenségről van szó – nem mechanikusan robotoló végrehajtók mozognak a színpadon.

Mivel civileket látunk, akiknek nem minden áll egyformán jól, a gyerekszínház egyik lehetséges iránya feltétlenül rokonítható a dokumentumszínházzal. A nézőt elkezdi érdekelni a valóság: kik is valójában azok az emberek, akiket a színpadon nézünk? Lehet-e ez a természetellenes színházi helyzet csatorna az ő természetes életük megmutatására? Képes-e az igazi gyerek igazi szavainak és igazi problémáinak hitelessége leszámolni akár a korosztályi problémák közhelyességével is? Életet visz-e a tinédzserpattanás hússzor egymás után hallott traumájába, ha egy kisiskolás szájából halljuk? Mert a kecskemétiek, a nyárasdiak, a komáromiak, a nagyváradiak, a pécsiek, a vaszariak vagy a miskolciak előadásain kimondottan ezt az örömteljes életközeliséget tapasztaltuk, bár a pattanásprobléma szinte mindegyikben (és nem csak náluk!) megjelent.

Persze nincs recept: technikásabb gyerekek esetében élvezetes lehet a felvett szerep is, nem csak a saját személyiség esendő megmutatása. Egy zavaró: ha az előadás rendelkezik egy ideálisnak kikiáltott, egyoldalú gyerekképpel, amelybe bizonyos szereplői sehogyan sem férnek bele, legyen az bár a „rossz gyerek” hálás szerepe. A pedagógus mint rendező korlátai között talán csak annyi szerepel, hogy építsen diákjai személyiségére, folyamatos kritikával illesse prekoncepcióit az ideális gyerekről, legyen az túlfegyelmezett, a színpadra mint szentségre tekintő eminens vagy a nézőhöz közelebb álló, extrovertált, hangos úgynevezett rossz gyerek. Nincs tehát szabály, de vannak kívülről nézve sikergyanúsabb irányok. Mégsem vennénk a bátorságot, hogy bárkit „biztos” utakra lökdössünk (lökdösődni amúgy sem szabad), azon túl, hogy nyitottan kezelje diákjait. Mondjuk, úgy, mint a műsorvezető, a villám­eszű Kálócz László, akinek egy ponton bizony megszólalt a mobiltelefonja konferálás közben. Ezért mintha csak a feleségét élőben kapcsolná, harangozta be a következő előadást. Könnyeden és pofátlanul. Mint a gyerekek.

Szekszárd, június 5–6.

Neked ajánljuk