Országos Gyermekszínjátszó Találkozó

Mint a gyerek

  • Herczog Noémi
  • Ady Mária
  • 2015. szeptember 13.

Színház

Faramuci érzés egy gyerekszínjátszó fesztiválon meghívott kritikusként jelen lenni. Képzeljük csak magunk elé a gyerekelőadásokat szigorú távolságból szemlélő, savanyú ábrázatú ítész olvadozó szülők közé ékelt alakját, amint épp összevont szemöldökkel hiányolja az átélést a fát játszó kisfiú játékából!

Bár a XXIV. Weöres Sándor Országos Gyermekszínjátszó Találkozó szervezői sikeresen oldják a helyzet komikumát azzal, hogy zsűrizés helyett beszélgetésekre, azaz hangsúlyosan párbeszédre invitálják a meghívott szakmai vendégeket és a felkészítő tanárokat, az biztos, hogy kritika szempontjából a gyerekszínház speciális műfaj.

Érdemes elgondolkodni azon, hogy szűkül-e itt valamelyest az érvényesen, hitelesen megszólalni tudó színházi nyelvek köre. Rossz ez a szó, hogy „hiteles”, mégis nehéz másként megragadni, miért és hogyan vagyunk képesek nézőként menni egy előadással. Benne maradni a nyelvezetében. Levetkőzni a feltétel nélküli elolvadás arroganciáját éppúgy, mint a teljes kívülállás és esztétikai távolság műfajidegen gőgjét. Aligha lehet nem látni a színészben a civilt, az előadóban a gyereket, a műben a pedagógiai szempontokat. Rosszabb esetben a felkészítő tanár határozott és gyerekidegen elképzeléseit színházról és világról. Utóbbi egyszerűen azért rossz, mert kizökkent; szigorúan nézői szempontból, nem moralizálva azon, milyen a gyümölcsöző együttműködés és nevelési módszer tanár és diák közt. Különösen erősen jelenik meg ez ott, ahol a tanár részt vesz az előadásban, például a zenei kíséretet biztosítva, vagy az énekhez adva meg az alaphangot. Mert „felnőttestül” önkéntelenül is másról szól az előadás.

A találkozó szakmai vendégeiként a harmincadik előadásra az a kép alakult ki bennünk, hogy létezik egy többé-kevésbé megfogható, körülírható nyelvezet, amelyen ezek a különleges körülmények között és részben mindenképpen pedagógiai céllal készült előadások meg tudnak szólalni. Megszólalni, azaz egységes, magával ragadó világot teremteni tizenöt-húsz percre (ami megint csak speciális feladat). Volt ugyanis valami közös azokban az élményekben, amelyekben nem komikus pozíciónkban, hanem nézőként tudtunk jelen lenni. Közben tisztában vagyunk vele, hogy a gyerekek belülről sokféle színjátszást élvezhetnek, és sokszor korántsem az a leginkább kézenfekvő, ami kifelé a legélvezetesebb. A szakmai beszélgetések segítettek azoknak a belső nézőpontoknak a megértésében, amelyeket egy csoportvezető tanárnak kell szem előtt tartania: legyen az életkori sajátosság, a csapaton belüli fiú-lány arány, az intézmény viszonya a színjátszók személyiségfejlődéséhez, vagy a már együtt töltött idő, a lerakott alapok. Hiszen az, ami egy külső megfigyelőnek „hiteltelen”, mert túl nagy a távolság téma, hangvétel, konfliktustípus és az előadók életkori és élethelyzetbeli sajátosságai között, belülről megnyugtató lehet éppen a maszkot jelentő távolság miatt. Ami tehát a személyiségből még vagy már nem fogalmazható meg egy az egyben, az kimondható, kikiabálható díszlet, jelmez és veretes sorok védelme mögül. Ez a rejtett, mégis személyes kötődés az anyaghoz vagy áttöri az idegen művet, vagy nem. Tapasztalatunk szerint többnyire nem. És ha igen, akkor is inkább a könnyedebb, humoros darabok esetében, amilyen például a sirokiak fergeteges Bolond Jankója. Mi most a külső szemet képviseljük, miközben saját tapasztalatból is tudjuk: ha a gyerek élvezi, amit csinál, akkor a legkonzervatívabb, sematikus műsor begyakorlásán keresztül is közelebb kerül a színházhoz, és nem fog elrettenni később a kortárs szemléletű előadásoktól. Legfeljebb egy ponton lázadni kezd ellene.

De mi az, ami külső nézőpontból is jólesik a szemnek? A gyerekszínház nézője mintha egyszerre látna a lehetséges szülő és a hajdanvolt gyerek szemével. Ebből a skizoid pozícióból fogalmazható meg az állítás: kellemetlen a hiperfegyelmezett, a ma divatos gyerekképpel erőteljesen szembemenő, túlkoreografált gyerekszínházi előadás. Legyen bármilyen letisztult és kompakt, a nézőnek éreznie kell, hogy közös az alkotói folyamat. Hogy – és ezen a ponton talán már nem is sajátosan gyerekszínházi jelenségről van szó – nem mechanikusan robotoló végrehajtók mozognak a színpadon.

Mivel civileket látunk, akiknek nem minden áll egyformán jól, a gyerekszínház egyik lehetséges iránya feltétlenül rokonítható a dokumentumszínházzal. A nézőt elkezdi érdekelni a valóság: kik is valójában azok az emberek, akiket a színpadon nézünk? Lehet-e ez a természetellenes színházi helyzet csatorna az ő természetes életük megmutatására? Képes-e az igazi gyerek igazi szavainak és igazi problémáinak hitelessége leszámolni akár a korosztályi problémák közhelyességével is? Életet visz-e a tinédzserpattanás hússzor egymás után hallott traumájába, ha egy kisiskolás szájából halljuk? Mert a kecskemétiek, a nyárasdiak, a komáromiak, a nagyváradiak, a pécsiek, a vaszariak vagy a miskolciak előadásain kimondottan ezt az örömteljes életközeliséget tapasztaltuk, bár a pattanásprobléma szinte mindegyikben (és nem csak náluk!) megjelent.

Persze nincs recept: technikásabb gyerekek esetében élvezetes lehet a felvett szerep is, nem csak a saját személyiség esendő megmutatása. Egy zavaró: ha az előadás rendelkezik egy ideálisnak kikiáltott, egyoldalú gyerekképpel, amelybe bizonyos szereplői sehogyan sem férnek bele, legyen az bár a „rossz gyerek” hálás szerepe. A pedagógus mint rendező korlátai között talán csak annyi szerepel, hogy építsen diákjai személyiségére, folyamatos kritikával illesse prekoncepcióit az ideális gyerekről, legyen az túlfegyelmezett, a színpadra mint szentségre tekintő eminens vagy a nézőhöz közelebb álló, extrovertált, hangos úgynevezett rossz gyerek. Nincs tehát szabály, de vannak kívülről nézve sikergyanúsabb irányok. Mégsem vennénk a bátorságot, hogy bárkit „biztos” utakra lökdössünk (lökdösődni amúgy sem szabad), azon túl, hogy nyitottan kezelje diákjait. Mondjuk, úgy, mint a műsorvezető, a villám­eszű Kálócz László, akinek egy ponton bizony megszólalt a mobiltelefonja konferálás közben. Ezért mintha csak a feleségét élőben kapcsolná, harangozta be a következő előadást. Könnyeden és pofátlanul. Mint a gyerekek.

Szekszárd, június 5–6.

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.