Súlyuk, anyaguk hidegsége, hangjuk, fénytöréstől függő ezüst, réz, barna színük, fenyegető mozgásba lendülésük hamar világossá teszi rokonságukat a haranggal. Magányos, hamis biztonságot sugalló, stabilitásukból kitaszítva félelmetes erejű fémrudak, föld és ég között lebegve egymagukban fegyverek és hangszerek, apagyilkos mozsártörők és felszentelt harangingák. Az érzékeny szimbolikájú térben a hamburgi Thalia Theater színészeinek rezdülései, viszonyaik dinamikájának legapróbb ritmusváltásai is visszhangot keltenek, hogy a megvilágításon kívül változatlan szín a szereplők és a nézők lelkiállapotától függően alakuljon üres térből templommá, tárgyalóteremmé vagy börtönné.
Ilyen meztelen, lecsupaszított, mégis pátosszal teli Susanne Meister és Luk Perceval Dosztojevszkij-adaptációja. Szinte kamaradráma, kevés szereplővel, kínzó önelemzésekkel és finom élethazugságokkal, sorsok és lelki mozgatórugóik szétszálazhatatlan szövetével, aminek igazságait a rengeteg szó ellenére csak érezni lehet, érteni nem. Ezért terhes a bírói szerep, amivel az előadás rögtön a kezdet kezdetén megkínálja nézőjét: a nézőtéri világítás mellett besétáló Alekszej Karamazov bejelenti a gyilkosság tényét, és ezzel a történet mintegy a tárgyaláson, visszapörgetve bontakozik ki. Ez az önnarráció ad lehetőséget közeledésre és távolodásra, az érzelmek intenzitását, a színpadról áradó feszültséget elviselhetővé szelídítő idézőjelek közöttiségre.
Kommentárjaival, történetvezetésével, állandó jelenlétével eleinte Aljosa, a harmadik Karamazov fiú tűnik a főszereplőnek. De „cselekvő szeretete” értelmezhetetlen volna a testvérei vergődése elleni szelíd küzdelme nélkül, ahogy a kétely megtapasztalása nélkül is, amivel örökös önfeladásában végül az együttérzésen keresztül szembesül. Alexander Simon játékában Aljosa jósága dinamikus, szüntelen harc, szelídségében is hordozza a kitörés indulatát és a kívánás fájdalmát. Miközben emberfölötti erőfeszítéssel próbál megingathatatlan támasza lenni a szenvedőknek, az általa megidézett jelenetek erotikával és indulatokkal terhesek. Bernd Grawert Dmitrije már ötvenes éveiben jár, impulzivitása, hirtelensége és önpusztító hajlama nem a huszonéves regénybeli Dmitrij fiatalos szabadsága és életerejében való biztos hite. Éppen a félelem kétségbeesett megtestesülése, hogy a Katerina Ivanovnával kötendő szerelem nélküli, megalkuvó házasságban visszavonhatatlanul nyilvánvalóvá válna, ez a szabadság és biztonság elveszett. Ezért is szereti Grusenykát, akinek fiatalsága ellenére nagyon hasonló az igaza – vagy önáltatása. Az előadás nem magyarázza meg, de pontosan érzékelteti a nézőtérre kiterjesztett indulati térben ezt az igazságot, és Grusenyka ebben rejlő vonzerejét: az ő csábjátékai hoznak enyhet, humort, könnyedséget a rendkívül fárasztó, állandó feszültségben. Ivan személyisége csak a második felvonásban bontakozik ki, de ott olyan erővel jeleníti meg Jens Harzer a siránkozó, hitetlenként bármilyen morál érvényét tagadó, mégis lelkiismeretével küzdő, hitkereső ember drámáját, hogy egyszerre ő maga lesz a történet tétjét jelentő inga, Isten és Sátán harcát saját belső lényegeként tárva fel.
Így jut el minden szereplő a maga bűnösségéig, és bizonyul ugyanakkor kívülről ártatlannak, beleértve a valódi gyilkos Szmergyakovot, a szóbeszéd szerinti, soha el nem ismert negyedik Karamazov testvért is, akinek gyilkosságában és öngyilkosságában kezdetektől elszenvedett kitaszítottsága teljesedik ki. Feloldás nincs, legfeljebb az ítélet terhe alóli feloldozás és a csodálat az emberben rejlő embertelen sötétség és emberfeletti alkotóerő kettősségének oroszos pátosza iránt.
Thalia Theater, MITEM, Nemzeti Színház, április 17.
