Színház

Vergődés

A Karamazov testvérek

  • Ady Mária
  • 2015. május 30.

Színház

Némaságra kárhoztatott harang áll Luk Perceval színpadán, finoman kimozdítva a centrumból. Körülötte majdnem üres tér, deszkapadozattal megkettőzött szín, hosszú, plafonról lógó, földet nem érő fémcsövekkel.

Súlyuk, anyaguk hidegsége, hangjuk, fénytöréstől függő ezüst, réz, barna színük, fenyegető mozgásba lendülésük hamar világossá teszi rokonságukat a haranggal. Magányos, hamis biztonságot sugalló, stabilitásukból kitaszítva félelmetes erejű fémrudak, föld és ég között lebegve egymagukban fegyverek és hangszerek, apagyilkos mozsártörők és felszentelt harangingák. Az érzékeny szimbolikájú térben a hamburgi Thalia Theater színészeinek rezdülései, viszonyaik dinamikájának legapróbb ritmusváltásai is visszhangot keltenek, hogy a megvilágításon kívül változatlan szín a szereplők és a nézők lelkiállapotától függően alakuljon üres térből templommá, tárgyalóteremmé vagy börtönné.

Ilyen meztelen, lecsupaszított, mégis pátosszal teli Susanne Meister és Luk Perceval Dosztojevszkij-adaptációja. Szinte kamara­dráma, kevés szereplővel, kínzó önelemzésekkel és finom élethazugságokkal, sorsok és lelki mozgatórugóik szétszálazhatatlan szö­ve­té­vel, aminek igazságait a rengeteg szó ellenére csak érezni lehet, érteni nem. Ezért terhes a bírói szerep, amivel az előadás rögtön a kezdet kezdetén megkínálja nézőjét: a nézőtéri világítás mellett besétáló Alekszej Karamazov bejelenti a gyilkosság tényét, és ezzel a történet mintegy a tárgyaláson, visszapörgetve bontakozik ki. Ez az önnarráció ad lehetőséget közeledésre és távolodásra, az érzelmek intenzitását, a színpadról áradó feszültséget elviselhetővé szelídítő idézőjelek közöttiségre.

Kommentárjaival, történetvezetésével, állandó jelenlétével eleinte Aljosa, a harmadik Karamazov fiú tűnik a főszereplőnek. De „cselekvő szeretete” értelmezhetetlen volna a testvérei vergődése elleni szelíd küzdelme nélkül, ahogy a kétely megtapasztalása nélkül is, amivel örökös önfeladásában végül az együttérzésen keresztül szembesül. Alexander Simon játékában Aljosa jósága dinamikus, szüntelen harc, szelídségében is hordozza a kitörés indulatát és a kívánás fájdalmát. Miközben emberfölötti erőfeszítéssel próbál megingathatatlan támasza lenni a szenvedőknek, az általa megidézett jelenetek erotikával és indulatokkal terhesek. Bernd Grawert Dmitrije már ötvenes éveiben jár, impulzivitása, hirtelensége és önpusztító hajlama nem a huszonéves regénybeli Dmitrij fiatalos szabadsága és életerejében való biztos hite. Éppen a félelem kétségbeesett megtestesülése, hogy a Katerina Ivanovnával kötendő szerelem nélküli, megalkuvó házasságban visszavonhatatlanul nyilvánvalóvá válna, ez a szabadság és biztonság elveszett. Ezért is szereti Grusenykát, akinek fiatalsága ellenére nagyon hasonló az igaza – vagy önáltatása. Az előadás nem magyarázza meg, de pontosan érzékelteti a nézőtérre kiterjesztett indulati térben ezt az igazságot, és Grusenyka ebben rejlő vonzerejét: az ő csábjátékai hoznak enyhet, humort, könnyedséget a rendkívül fárasztó, állandó feszültségben. Ivan személyisége csak a második felvonásban bontakozik ki, de ott olyan erővel jeleníti meg Jens Harzer a siránkozó, hitetlenként bármilyen morál érvényét tagadó, mégis lelkiismeretével küzdő, hitkereső ember drámáját, hogy egyszerre ő maga lesz a történet tétjét jelentő inga, Isten és Sátán harcát saját belső lényegeként tárva fel.

Így jut el minden szereplő a maga bűnösségéig, és bizonyul ugyanakkor kívülről ártatlannak, beleértve a valódi gyilkos Szmergyakovot, a szóbeszéd szerinti, soha el nem ismert negyedik Karamazov testvért is, akinek gyilkosságában és öngyilkosságában kezdetektől elszenvedett kitaszítottsága teljesedik ki. Feloldás nincs, legfeljebb az ítélet terhe alóli feloldozás és a csodálat az emberben rejlő embertelen sötétség és emberfeletti alkotó­erő kettősségének oroszos pátosza iránt.

Thalia Theater, MITEM, Nemzeti Színház, április 17.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.