Színház

Vergődés

A Karamazov testvérek

  • Ady Mária
  • 2015. május 30.

Színház

Némaságra kárhoztatott harang áll Luk Perceval színpadán, finoman kimozdítva a centrumból. Körülötte majdnem üres tér, deszkapadozattal megkettőzött szín, hosszú, plafonról lógó, földet nem érő fémcsövekkel.

Súlyuk, anyaguk hidegsége, hangjuk, fénytöréstől függő ezüst, réz, barna színük, fenyegető mozgásba lendülésük hamar világossá teszi rokonságukat a haranggal. Magányos, hamis biztonságot sugalló, stabilitásukból kitaszítva félelmetes erejű fémrudak, föld és ég között lebegve egymagukban fegyverek és hangszerek, apagyilkos mozsártörők és felszentelt harangingák. Az érzékeny szimbolikájú térben a hamburgi Thalia Theater színészeinek rezdülései, viszonyaik dinamikájának legapróbb ritmusváltásai is visszhangot keltenek, hogy a megvilágításon kívül változatlan szín a szereplők és a nézők lelkiállapotától függően alakuljon üres térből templommá, tárgyalóteremmé vagy börtönné.

Ilyen meztelen, lecsupaszított, mégis pátosszal teli Susanne Meister és Luk Perceval Dosztojevszkij-adaptációja. Szinte kamara­dráma, kevés szereplővel, kínzó önelemzésekkel és finom élethazugságokkal, sorsok és lelki mozgatórugóik szétszálazhatatlan szö­ve­té­vel, aminek igazságait a rengeteg szó ellenére csak érezni lehet, érteni nem. Ezért terhes a bírói szerep, amivel az előadás rögtön a kezdet kezdetén megkínálja nézőjét: a nézőtéri világítás mellett besétáló Alekszej Karamazov bejelenti a gyilkosság tényét, és ezzel a történet mintegy a tárgyaláson, visszapörgetve bontakozik ki. Ez az önnarráció ad lehetőséget közeledésre és távolodásra, az érzelmek intenzitását, a színpadról áradó feszültséget elviselhetővé szelídítő idézőjelek közöttiségre.

Kommentárjaival, történetvezetésével, állandó jelenlétével eleinte Aljosa, a harmadik Karamazov fiú tűnik a főszereplőnek. De „cselekvő szeretete” értelmezhetetlen volna a testvérei vergődése elleni szelíd küzdelme nélkül, ahogy a kétely megtapasztalása nélkül is, amivel örökös önfeladásában végül az együttérzésen keresztül szembesül. Alexander Simon játékában Aljosa jósága dinamikus, szüntelen harc, szelídségében is hordozza a kitörés indulatát és a kívánás fájdalmát. Miközben emberfölötti erőfeszítéssel próbál megingathatatlan támasza lenni a szenvedőknek, az általa megidézett jelenetek erotikával és indulatokkal terhesek. Bernd Grawert Dmitrije már ötvenes éveiben jár, impulzivitása, hirtelensége és önpusztító hajlama nem a huszonéves regénybeli Dmitrij fiatalos szabadsága és életerejében való biztos hite. Éppen a félelem kétségbeesett megtestesülése, hogy a Katerina Ivanovnával kötendő szerelem nélküli, megalkuvó házasságban visszavonhatatlanul nyilvánvalóvá válna, ez a szabadság és biztonság elveszett. Ezért is szereti Grusenykát, akinek fiatalsága ellenére nagyon hasonló az igaza – vagy önáltatása. Az előadás nem magyarázza meg, de pontosan érzékelteti a nézőtérre kiterjesztett indulati térben ezt az igazságot, és Grusenyka ebben rejlő vonzerejét: az ő csábjátékai hoznak enyhet, humort, könnyedséget a rendkívül fárasztó, állandó feszültségben. Ivan személyisége csak a második felvonásban bontakozik ki, de ott olyan erővel jeleníti meg Jens Harzer a siránkozó, hitetlenként bármilyen morál érvényét tagadó, mégis lelkiismeretével küzdő, hitkereső ember drámáját, hogy egyszerre ő maga lesz a történet tétjét jelentő inga, Isten és Sátán harcát saját belső lényegeként tárva fel.

Így jut el minden szereplő a maga bűnösségéig, és bizonyul ugyanakkor kívülről ártatlannak, beleértve a valódi gyilkos Szmergyakovot, a szóbeszéd szerinti, soha el nem ismert negyedik Karamazov testvért is, akinek gyilkosságában és öngyilkosságában kezdetektől elszenvedett kitaszítottsága teljesedik ki. Feloldás nincs, legfeljebb az ítélet terhe alóli feloldozás és a csodálat az emberben rejlő embertelen sötétség és emberfeletti alkotó­erő kettősségének oroszos pátosza iránt.

Thalia Theater, MITEM, Nemzeti Színház, április 17.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.