Színház

Mészármese és fikciós labor

Martin McDonagh: Párnaember

  • Ady Mária
  • 2014. február 23.

Színház

Az ír peremvidék kisegzisztenciáinak kegyetlen, groteszk és mégis szerethető mcdonaghi miliője helyett ezúttal egy névtelen diktatúrában járunk, ahol a társadalmi dimenzió a nézői elvárásoknak szellemes csavarokkal csapdát állító krimi alkatrészévé zsugorodik.

Főszereplővé maga a dramaturgia lép elő, amely jelenetről jelenetre változatos eszközökkel teszi újabb és újabb idézőjelek közé az előadás valóságát. A Párnaember mozgóképes vágásokat és montázsokat, hiperrealista filmkockákat idéző hang- és fénytechnikája ellenére Radnai Márk rendezése a színházi valóságra kérdez rá McDonagh rémtörténetének segítségével. A négy oldalról körülült átlátszó műanyag szobában játszódó jeleneteket kihangosítva, időnként torzító, visszhangzó mikrofonok közvetítésében, azaz mediális rétegen keresztül halljuk, miközben a játék szerint befelé transzparens, kifelé átlátszatlan tükörfelület a kihallgatás filmes-naturalista kliséjével operál. Csakhogy a látványnak az adott megvilágításban része a szemben ülő közönség, a szoba berendezését a jelenetek közti sötét leple alatt váratlanul 180 fokkal elforgatják, a magára hagyott fogoly pedig tenyerével árnyékolva szemét úgy kémlel ki a plexifalon, mint aki tisztában van azzal, amit a színész nyilván tényleg lát. A felrajzolt helyzetek és viszonylatok is épp csak addig tartanak egy irányba, ameddig a néző felismerni véli a logikájukat.

Az előadás tipikus terrorszituációval indul, amelyben a vallatott kiszolgáltatottsága a karhatalom erőfölénye mellett a visszatartott információkból is adódik: nem tudni, mi a "rend", és ez lehetetlenné teszi az együttműködést. Az író Katurian történeteinek mintájára gyerekgyilkosságok sorát követték el - a vád tehát nem politikai jellegű. Vagy mégis? "Szeretünk írókat kivégezni, annak üzenete van" - mondja Tupolski, Kárpáti Pál önelégült, áldozatával kéjesen játszadozó nyomozója. De Jankovics Péter Katurianja nem az a klasszikus, galamblelkű diktatúraáldozat értelmiségi - fejből megtanult és gyerekes büszkeséggel előadott banális horrortörténeteit hallgatva végtelenül ironikussá válik a pátosz, amivel gyilkosságot és mártírhalált egyként vállalva igyekszik inkriminált novelláit (például a gyerekeket szomorú jövőjük felvillantásával öngyilkosságra ösztönző Párnaember meséjét) megmenteni az utókornak. Igaz, a hullák egy részéről kiderül, hogy fiktívek, a művér pedig a fikció szerint is hol "mű", hol "igazi". A szellemesen technikás narratíva mindig az utolsó pillanatban bontja meg az összeállni látszó mozaikot, a végtelenségig karikírozva a krimi befogadójának kiszolgáltatottságát az információkat kénye-kedve szerint adagoló szerzőnek.

Radnai szigorúan színházi és álfilmes eszközökkel kontráz McDonagh drámájának csavarjaira: az előadásban nyoma sincs a fiatal rendező két korábbi előadásában kulcsszerepet játszó vetítésnek. Lehet ennek oka az elszakadás igénye Dömötör András egri rendezésétől, ahol Katurian novellái webkamerával pásztázott legókulisszák között elevenedtek meg, de akárhogy is, a minimalista eszközökkel - a narrációt aláfestő hangeffektekkel, a sötétbe hasító fényben exponált képekkel - ábrázolt erőszak intenzíven hat, és összetetten működteti a fikciós síkok sokaságát. A feszesre húzott párbeszédek, borzongató történetek és a mozgások dinamikus koreográfiája sodró dramaturgiát eredményez, amelyben egyedül McDonagh fekete humora sikkad el némiképp.

011 Alkotócsoport-Szputnyik Hajózási Társaság-Füge Produkció, Jurányi Inkubátorház, január 11.

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."