Főszereplővé maga a dramaturgia lép elő, amely jelenetről jelenetre változatos eszközökkel teszi újabb és újabb idézőjelek közé az előadás valóságát. A Párnaember mozgóképes vágásokat és montázsokat, hiperrealista filmkockákat idéző hang- és fénytechnikája ellenére Radnai Márk rendezése a színházi valóságra kérdez rá McDonagh rémtörténetének segítségével. A négy oldalról körülült átlátszó műanyag szobában játszódó jeleneteket kihangosítva, időnként torzító, visszhangzó mikrofonok közvetítésében, azaz mediális rétegen keresztül halljuk, miközben a játék szerint befelé transzparens, kifelé átlátszatlan tükörfelület a kihallgatás filmes-naturalista kliséjével operál. Csakhogy a látványnak az adott megvilágításban része a szemben ülő közönség, a szoba berendezését a jelenetek közti sötét leple alatt váratlanul 180 fokkal elforgatják, a magára hagyott fogoly pedig tenyerével árnyékolva szemét úgy kémlel ki a plexifalon, mint aki tisztában van azzal, amit a színész nyilván tényleg lát. A felrajzolt helyzetek és viszonylatok is épp csak addig tartanak egy irányba, ameddig a néző felismerni véli a logikájukat.
Az előadás tipikus terrorszituációval indul, amelyben a vallatott kiszolgáltatottsága a karhatalom erőfölénye mellett a visszatartott információkból is adódik: nem tudni, mi a "rend", és ez lehetetlenné teszi az együttműködést. Az író Katurian történeteinek mintájára gyerekgyilkosságok sorát követték el - a vád tehát nem politikai jellegű. Vagy mégis? "Szeretünk írókat kivégezni, annak üzenete van" - mondja Tupolski, Kárpáti Pál önelégült, áldozatával kéjesen játszadozó nyomozója. De Jankovics Péter Katurianja nem az a klasszikus, galamblelkű diktatúraáldozat értelmiségi - fejből megtanult és gyerekes büszkeséggel előadott banális horrortörténeteit hallgatva végtelenül ironikussá válik a pátosz, amivel gyilkosságot és mártírhalált egyként vállalva igyekszik inkriminált novelláit (például a gyerekeket szomorú jövőjük felvillantásával öngyilkosságra ösztönző Párnaember meséjét) megmenteni az utókornak. Igaz, a hullák egy részéről kiderül, hogy fiktívek, a művér pedig a fikció szerint is hol "mű", hol "igazi". A szellemesen technikás narratíva mindig az utolsó pillanatban bontja meg az összeállni látszó mozaikot, a végtelenségig karikírozva a krimi befogadójának kiszolgáltatottságát az információkat kénye-kedve szerint adagoló szerzőnek.
Radnai szigorúan színházi és álfilmes eszközökkel kontráz McDonagh drámájának csavarjaira: az előadásban nyoma sincs a fiatal rendező két korábbi előadásában kulcsszerepet játszó vetítésnek. Lehet ennek oka az elszakadás igénye Dömötör András egri rendezésétől, ahol Katurian novellái webkamerával pásztázott legókulisszák között elevenedtek meg, de akárhogy is, a minimalista eszközökkel - a narrációt aláfestő hangeffektekkel, a sötétbe hasító fényben exponált képekkel - ábrázolt erőszak intenzíven hat, és összetetten működteti a fikciós síkok sokaságát. A feszesre húzott párbeszédek, borzongató történetek és a mozgások dinamikus koreográfiája sodró dramaturgiát eredményez, amelyben egyedül McDonagh fekete humora sikkad el némiképp.
011 Alkotócsoport-Szputnyik Hajózási Társaság-Füge Produkció, Jurányi Inkubátorház, január 11.
