Színház

Félelmek rendszere

Gianina Cărbunariu/dramAcum: Nyomtatott nagybetű

  • Ady Mária
  • 2014. december 27.

Színház

Libertatea, írja valaki krétával egy román kisváros falaira 1981-ben, és a paranoiás államgépe­zet életet lehel a szóba. Fél tőle, ahogy attól a tizenhat éves kamasztól is, aki éjjelente fehér edzőcipőben és kapucnis pulcsiban fáradhatatlanul írja újra a szabadság mondatait. Mint valami krimi indul a Nyomtatott nagybetű – a titkosszolgálat egy emberként kutatja, kik állhatnak a fehérrel rótt vonalak mögött. Tények, helyszínek, grafológusi elemzések. Csakhogy ez kriminek meglehetősen unalmas: nehéz azon izgulni, megállítja-e a minden erejét az ügyre összpontosító Securitate a társak nélküli Mugur Călinescut.

És a rendező Gianina Cărbunariut éppen ez az unalom foglalkoztatja. A mértékvesztettségében groteszk ügybuzgóság. Az újbeszélszerű Securitate-szakzsargon és a kontroll alól kibújó szavak terrorban születő ereje. A rendszer, amit elnyomott és elnyomó félelme tart fenn. A diktatúra elhárításra épülő mesterséges valósága, amely abszurditásában akár nevetséges is lehetne, ha az eltört életek tragé­diája nem maradna valóságos a valószerűtlenségben. Az archívum színrevitele – ez az alcím – nem egyszerűen dokumentumok sajátos, tehát fikciós összefűzése és dramatizálása, hanem egy semmitmondó adatokkal, érdektelen telefonbeszélgetésekkel és hétköznapi jelentésekkel telezsúfolt világ fullasztó levegőtlenségének színpadi megteremtése.

A lejegyzett szavak dramaturgiáját kiegészíti az apró, ismétlődő gesztusokból és formákból építkező színpadi nyelv. A kezét fia szájára tapasztó anya. Az ellenállás kivetített, nagybetűs szavai és mondatai, amelyek ugyanannak a csattanásszerű hangeffektnek a kíséretében bukkannak fel újra és újra, ami a terror fizikai-lelki kínzótechnikáit festi alá. A lehetetlen nyelvezetre rímelő pózok, mint a földre irányított mikrofon a paternalizmusba bújtatott, kisszerűségében kegyetlen iskolai fegyelmi tárgyaláson: le kell feküdni a rendszernek, hogy hangod legyen, de a kézi kamerával felvett kép­soron már csak a tudálékos arc, a tanáros szigor álságos méltósága látszik. A nyomozás során vallomást tevő munkások, akik tagadják, hogy elolvasták volna a feliratokat, miközben hisztérikusan próbálnak megszabadulni a rájuk vetített soroktól. Csak semmibe nem belekeveredni. Mintha a szavak fertőznének.

Mert persze a szavak fertőznek – ez megnyomorító és megnyomorított közös hite. Amit elfojtanak, annak ereje van, és ha a Szabad Európát hallgató fiú szavai veszélyesek, akkor ő maga is az. Érinthetetlen, tabu; és az 1984 óta tudjuk, hogy diktatúrában nem a biológiai halál a legrosszabb, ami az egyénnel történhet. Cărbunariu homályban hagyja a történet végét, az elszigetelődő fiú halálának okát – azzal sejtet, hogy nem állít. Ehhez képest tetszik szinte didaktikusnak az egykori ügynökök rendszerváltás utáni nyilatkozataiból összeálló záróakkord a mindenkori gonosz cinizmusként ható, nyomasztó banalitásával.

Trafó, november 18.

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.