Balázs Zoltán

A szöveg szerint persze nehezen, de általában a nehézségekről a legkönnyebb beszélni, hát még dalolni; úgyhogy maradjunk annál, hogy F. R. David édeskés szövegénél és még inkább dallamánál kevés fülbe- s tenyérbemászóbb zenei mutatványra tudnék visszaemlékezni boldogult kamaszkoromból, pedig az ember életét sajnos végigkísérik a suszterharmóniák. Pár évvel később értettem meg, mi fáj a kellemesben, amikor Hamvas Béla filippikáját olvastam a cigányzene és általában a (természetesen magyar) cigányzene-kultúra ellen: "A zenének mámor nélkül nincs értelme, a cigányzenében azonban nincs mámor, hanem szégyenletes öntetszelgés, a leghígabb és legfeslettebb züllöttségben. (...) És a cigányzene végeredményben amuzikális és főképpen a botfülűek zenéje... (...) A cigányzene átitatta a parlamenti beszédeket fellengző és nyúlós szólamaival, az akadémiai szónoklatokat, áthatott csaknem minden közéleti mozzanatot, ahol a nép és a nemzet sorsa szóba került (...) A cigányzene ripacs pátosza megmérgezte a színészetet, és kulisszahasogató stílust teremtett, és olyan festészetet, mint amilyen Székely Bertalané, részben még Munkácsyé is. (...) A köztereken álló szobrok cigányzenés pózban gesztikulálnak." Imigyen szóla Hamvas, és igaza vagyon néki. Hozzátehetjük: ez a stílus mérgezte és mérgezi - egyéb mérgek mellett - az irodalmat és építészetet is, Wass Alberttől a városligeti Vajdahunyadig.

A filozófusok mostanság érdekes élményekben részesülnek. Mély emberi szenvedélyek és indulatok kavarognak bennük és körülöttük. A hűvös távolságtartásból és a kiszámított, gondosan adagolt politikai szenvedélyből kikevert viselkedésmód látványosan foszlik le sokukról, s adja át helyét a dühnek, fölháborodásnak, kárörömnek, szégyennek, bosszúnak és hasonló, örök-emberi, allzu menschliche erkölcsi érzelmeknek. Nincs is ezzel semmi baj, időnként mindannyiunknak meg kell fürdenünk sárban és tejben egyaránt.

"Immár kenyeremmé vált a sóhajtozás, s mint a víznek árja, ömlik a panaszom. Mert rám szakadt, amitől rettegtem, s amitől féltem, osztályrészem lett. Nincs nekem nyugalmam, nincsen békességem, még meg sem nyugodtam, máris új baj ért" - szólt Jób, a hamuban ülve, hét nap és hét éjszaka hallgatása után, időnként megvakarva viszkető hátát egy cserépdarabbal.

Kevés igazán spontán dolog van az emberi együttélésben. Még a legspontánabb reflexeinket, mint a nevetést is imitáljuk, mint a tévéstúdiókban, a végeláthatatlan sitcomokban; így a képernyő előtt is gyakran van az embernek olyan érzése, hogy a spontán viselkedés végső soron illúzió. Legintimebb pillanataink és érzéseink is kondicionáltak, legföljebb nem olyan nyilvánvalóan, mint a színpadon. Az élet színház - vonhatná le a következtetést a lépcsőházi bölcs, okosan bólogató szociológussal a háttérben, akinek forradalmi meggyőződései a spontaneitás szükséges voltáról és tudományos nézetei a spontaneitás lehetetlenségéről rendszerint kiábrándítóan megjósolható anarchiában egyesülnek.

Interjút olvasok, amelyet Steven Lukesszal készítettek. Lukes neves baloldali guru, a rendszerváltás idején Budapesten többször is megfordult. A baloldali guruk között különben a legolvasmányosabb és legérthetőbb figurák közé tartozik, a hatalom fogalmának radikális koncepciójáról szóló könyve ráadásul szociológiai és politikatudományi klasszikus is, magam is tanítom. Szeret kirándulni más tudásterületekre, így ez az interjú sem társadalomelméletről, hanem az erkölcsi haladás lehetőségéről, jelentéséről szól. S bár a szociológus ebben sem tagadja meg magát, amennyiben az erkölcsi haladás háromféle magyarázatát kívánja ismertetni; valójában azonban elméletet fejt ki, éspedig az erkölcsi haladás három szintjéről.

A nyár a zümmögés, a zsongás évszaka. De legkivált a hármas hónap, augusztus. Lelassuló gondolkodás, szivacsszerűbb a lélek, a vízbe kívánkozunk. S ha olvasóm e mondatokban ritmust vesz észre, jól figyelt, hisz itt időmértékben írt sorokat olvasott.

A kora reformkor reakciósabb irányultságú magyar politikai elitjében többé-kevésbé közhelynek számított, hogy a magyar közjog az angolhoz hasonló, azaz történelmi, részben stilizált, valamint esetleges hatalmi viszonyok szülte megállapodásokon nyugszik, amelyek együttvéve jól kiismerhető szabályok által rendezett viszonyokat feszítenek ki. Ez egyúttal az alkotmány definíciója is. Ennélfogva sem az amerikai "új állam" által megkövetelt, sem a francia forradalmi alkotmányozásra nincs szükség. A történelmi Magyarország, értsük bárhogyan is, a kezdetektől fogva alkotmányos volt. A vérszerződés meg a szentkoronatan lehet mitikus és lehet anakronizmus, a Pragmatica Sanctio meg lehet poros, a lényeg nem is ez, hanem a belőlük következő tiltás: ne akarjunk alkotmányt csinálni. S bármekkora hatása is volt a francia és az amerikai (egyébként számos alapvető politikaelméleti szempontból eltérő) alkotmányozásnak Európa-szerte a baloldali eszmék követőire, akik közül többen osztották is Rousseau nézetét, amely szerint az angol alkotmány a szolgaság, s nem a szabadság törvénye, ebben a kérdésben még a magyar progresszió sem volt más véleményen. Kossuthék megelégedtek azzal, hogy az áprilisi törvények alkotmányerejűek legyenek, de nem nevezték őket alkotmánynak.

Különös faj az ember. A minap Hieronymus Bosch képein tűnődtem. Az egyik leghíresebb festménye A gyönyörök kertje, ami egy triptichon része, s így nem választható el a másik két résztől, mégis, mivel ez fejezi ki azt, ahogyan az ember ezen a földön él, talán megáll önmagában is.

A klasszikus konzervatívok alighanem legnagyobb része osztotta Asbóth János ítéletét a szabadversenyelvű társadalommal kapcsolatban: a manchesteri liberálisok "panaceáj[a] egyoldalú vala, mint minden panacea, és megérzik rajta az osztályérdek, habár öntudatlan és jóhiszemű is. A mit ők a nép és a közjólét érdekében kezdtek, a 'laisser faire, laisser passer' követelése, iskolájuk kezében csakhamar az üzleti nagy vállalkozók rideg osztályérdekévé vált a középső és kis gazdasági existentiák depossedálására, a vagyontalan tömeg kizsákmányolására, a vagyonnak kevés kézben accumulálására és így végső analysisben, ha korlátlanúl érvényesül, a közjólét megsemmisülésére" (Akadémiai Székfoglaló, 1895). Ma, a válság tapasztaltán hasonló vádak és érzületek fogalmazódnak meg a jobboldalon is, amelyek mögé ezek szerint fölös számban sorakoztathatnak föl klasszikus konzervatív tekintélyeket is. Ezek persze nem szocializmust ajánlanak, hanem harmonikusan szervezett, kiegyensúlyozott, ezen belül az agráriumot kiemelten kezelő osztálytársadalmat. Az agrárium világa többnyire azért fontos, mert abban a hagyományos viszonyok és normák egyfajta lerakatát, mai szóval "génbankját" látták.

Nem divatos ma már a haladó-reakciós megkülönböztetés, de az a különbség, amelyet takar, nagyon is létezik. Sokféle mozzanata van, ezek egy részét a liberális-konzervatív, másokat a jobb-, baloldal, ismét másokat az egyenlőségelvű-érdemelvű ellentétpár közvetíti. Hadd maradjak mégis a régies különbségtételnél, de nem hagyománytiszteletből, ami persze illendő volna, hanem azért, mert a modern lélek működésmódját igyekszem föltárni, ehhez pedig elsősorban a genezis körülményeit érdemes átgondolni.