Nem divatos ma már a haladó-reakciós megkülönböztetés, de az a különbség, amelyet takar, nagyon is létezik. Sokféle mozzanata van, ezek egy részét a liberális-konzervatív, másokat a jobb-, baloldal, ismét másokat az egyenlőségelvű-érdemelvű ellentétpár közvetíti. Hadd maradjak mégis a régies különbségtételnél, de nem hagyománytiszteletből, ami persze illendő volna, hanem azért, mert a modern lélek működésmódját igyekszem föltárni, ehhez pedig elsősorban a genezis körülményeit érdemes átgondolni.
Most a büntetésről, megtorlásról lesz szó, aminek az új kormány tervezett lépései adnak aktualitást. Nem kétséges, hogy a háromcsapás-javaslat, az iskolai buktatás lehetősége, a pedagógusok elleni erőszak szigorúbban vétele és hasonlók mögött részben eltérő megfontolások állnak: a biztonság(érzet) növelése, az erőszak csökkentése, a tanítás-nevelés hatékonyságának emelése stb. Ezek világos érték-eszköz érvmenetekben taglalható, közpolitikai jellegű javaslatok, amelyekhez normális országban hatástanulmányok, költség-haszon elemzések készülnek. Mivel ilyenekről nálunk szó sem lehet, róluk egészen biztosan a megszokott ideológiai csatornákon és fogalmakkal fogunk vitatkozni. Én sem tudok ezekről szakmailag fölkészülten véleményt mondani, de számomra a föntebb jelzett összefüggések föltárása a fontos, így nem azzal foglalkozom, hogy ez vagy az a javasolt intézkedés mennyire ésszerű, hanem azzal, hogy a mögöttük valószínűleg masszívan jelen lévő büntetés-megtorlás filozófiát hogyan értékelhetjük.
A "haladó" nézet-, érzés- és szenvedélyrendszer gyökere a XVIII. század fölvilágosodása. Ennek egyik igen lényeges, de ma már keveset emlegetett eleme volt a büntetés humanizálása, sőt fölváltása a megjavítással. A középkor barbarizmusa, amely a büntetésből színházat csinált, az emberi testből látványosságkelléket (lásd R. Dülmen: A rettenet színháza), nemcsak visszataszító, antihumánus, hanem mélyen keresztényellenes is - a haladás tehát voltaképpen visszatérés az evangéliumi erkölcsökhöz. Ennek a hitvallásnak a záróköve A nyomorultak, Jean Valjeannal, a megtérő, ám az igazságszolgáltatás által rendületlenül üldözött profán szenttel. A büntetés humanizálása terén persze a XIX. század gyakorlata még nem érte el a tökéletest, mert bár a kínzást betiltották, a kivégzéseket "humanizálták," a fegyenctelepek és rajtuk évtizedekig sínylődő elítéltek - gondoljunk Ausztráliára vagy Francia Guyanára - éppen nem a megjavítás eszméjét váltották valóságra. Sokkal inkább a perifériára űzés, a kikapcsolás, az elhatárolódás, s vele együtt a kollektív megtisztulás szintén nem kifejezetten keresztényi, de annál ősibb emberi reakcióinak feleltek meg. A "megtisztuló" társadalom fölött pedig, ahogy erre a mélyen haladó érzésvilágú Foucault pontosan rámutatott, egyre "testibb", szomatikusabb - ahogy ő hívja: biológiaibb - jellegű hatalomra tesz szert az állam és a politika. A büntetés humanizálása az élet dehumanizálásával járt együtt. Ezért Foucault mélyen pesszimista - ahogy a legtöbb haladár is az, de erről majd máskor.
Különös kortárs ellentéte Victor Hugo humanizmusának Joseph de Maistre nem kevésbé franciás lelkesedése mindenért, ami antihumánus. Így a hóhérért is. De Maistre a legádázabb, ugyanakkor a legérzékenyebb reakciósok egyike. A hóhér szerepének dicséretét részben biztosan a polgár (inkább: nyárspolgár)-pukkasztás indokolta, amiről a franciák - legkivált a reakciósok! - sosem bírtak leszokni, ezért aztán az őket követő német, s persze magyar reakciósokban is van mindig egy csipetnyi forradalmi, sőt sátános fűszerezés; de persze a lényeg a csillogó aforizmus. A hóhér minden egészséges társadalom alapintézménye, hiánya pedig káoszhoz vezet, aminek csak másik előjele a zsarnokság. Miért? Azért, mert ha a társadalom lemond a büntetésről, kénytelen lesz a bűnmentes életet előírni és biztosítani. Ez vagy úgy megy, hogy egy sereg dologról kijelenti, hogy nem bűn (pl. az abortuszról), vagy úgy, hogy lehetetlenné teszi a bűnök elkövetését, például kötelezővé teszi a szolidaritást, maszszív adóztatás révén, s így lehetetlen lesz önzőnek lenni. Azt, aki büntetést akar és fegyelmezést, vért lihegő, bosszúvágyó, primitív barbárnak, a társadalmi hatásmechanizmusokat nem értő elmaradottnak, azaz fölvilágosulatlannak, röviden reakciósnak fogja bélyegezni.
Ennek ellenére a modern lélek sem tud szabadulni a büntetés-megtorlás képzeteitől. Élvezni akarja a szenvedést, mint Dosztojevszkij odúlakója? (Ha nem is a magáét, persze.) Titkos bosszúvágy fűti, ahogy Nietzsche gondolja? Lehet. A bukott tanuló, a harmadjára életfogytiglanra ítélt bűnöző bűnhődik, azaz szenved. A többinek marad a káröröm, a bosszú élvezetének alantas szenvedélye. Érezzük, mennyire mélyről törnek föl haladó nézeteink? Mert ha van is bennünk reakciós is - ki ne érzett és élvezett volna még kárörömöt, s ki ne szomjazott volna bosszút? -, az a rosszabbik, elnyomandó énünk, az, akit meg kéne büntetnünk. Mégpedig azzal, hogy elnyomjuk. Szenvedjen a szenvedély. S így győz fölöttünk a biohatalom.
Nem erről van szó. Illetve nem csak erről. Az evangéliumi házasságtörő asszony körül tolongó vérgőzös, törvénnyel takarózó tömegtől visszaborzadunk, mert a kollektív káröröm és bosszúvágy mint kielégülés kétségkívül ronda látvány, akármilyen jogelvek vagy hatástanulmányok teszik is racionálissá azt, ami az aljas ösztönöknek nagyon is tetszik. Ennek elnyomását a reakciós sem kifogásolhatja, mindazonáltal ragaszkodhat ahhoz, hogy büntetni - kell. Elsősorban azért, mert csak a büntetés teszi a gonoszságot látható, tapasztalható problémává. A rossz elfojtása, elideologizálása soha semmi jóra nem vezetett, zsarnoksághoz viszont igen. Másodsorban azért, mert a büntetéstől nem a megjavulást, hanem a megbűnhődést várjuk el. A javítómunka része lehet a szenvedés, de a büntetéssel járó szenvedés nem javítás, hanem megtisztulás. A bűnös és környezete egyaránt tisztábbá válhat. Nincs ebben semmi misztikus vagy ezoterikus dolog. A tisztaság elemi szükségletünk. Tamás Gáspár Miklós egy 1992-es zseniális esszéjében, amely a feleséggyilkos, de elmebajosként kezelt Louis Althusser kálváriájáról szól, így fogalmaz: "a 'páciens' kétségbeesetten küzdött... azért a jogáért, hogy elismerjék: gyilkos. Senkit sem érdekelt, hogy Althusser megbánta tettét, és bűnhődni akart." Erről van szó. A büntetés mély emberi szükségletet elégít ki: a bűnhődés iránti szükségletünket: magunkban és másokban. Azt, amiről a Himnusz is szól.
Lehet, hogy a reakciós mégis mélyebben érti még a modern lelket is?
A szerző közgazdász, politológus.
