A nyár a zümmögés, a zsongás évszaka. De legkivált a hármas hónap, augusztus. Lelassuló gondolkodás, szivacsszerűbb a lélek, a vízbe kívánkozunk. S ha olvasóm e mondatokban ritmust vesz észre, jól figyelt, hisz itt időmértékben írt sorokat olvasott.
Elhagyva a verslábakat, amelyeket amúgy is inkább csak hallva ismerünk föl, olvasva kevésbé, de maradva a megpendített témánál: mi köze a nyárnak a klasszikusokhoz? Úgy értem, az igaziakhoz, vagyis az ókoriakhoz. A válasz egyik elemét a fölütés már tartalmazta: az időmérték maga is zümmögés, zsongás, morajlás, s végső soron hullámzás. A Földközi-tenger, az akháj és vele az európai kultúra bölcsője nagyon más, mint az északi, az apály-dagály által uralt őselem, amelynek a szárazföld a függvénye. A déli tengerrel fordított a helyzet. Az északi szárazföld egy-egy balladában jut csak szóhoz, a déli szárazföld viszont eposzokat teremtett. Odüsszeusz és Télemakhosz utazásaiban alig találunk leírást a tengerről, az események a szárazföldön zajlanak. A tenger itt a szárazföld hangját visszhangozza: északon ez fordítva van.
S a déli szárazföld a nyár birtoka, ezért a nyár adja meg mindegyik elem karakterét. A nyárnak a bódító és zsongító, mégis intenzív zúgása visszhangzik a klasszikus versekben. A nyár jegyében született a görög filozófia is. Egészen biztos vagyok benne, hogy Platón nevezetes barlanghasonlatában az ideák vakító, szemkápráztató világa is a nyári nap fényében fürdik. A forróság, a zsongás, a színek, a gondolatok lelassítják, merengésre és szemlélődésre ösztönzik az embert.
A szemlélődés az érzéki és szellemi tapasztalás legmagasabb fokú egysége. A tiszta színek és körvonalak szemet nyittatnak velünk, ám ahogy látásunk elmélyed, hunyorogni és tapogatózni kezdünk. A dolgok különállása megszűnik, már nem látjuk, de mindennél erősebben érzékeljük őket. A látás soha nem nyújt olyan intenzív élményt, mint a tapintás, s a tapintás hatalma is nagyobb (emlékszünk Midász király mítoszára?). Végre aztán a tapintás is szükségtelenné válik, mert a szellem közvetlenül érzékelni kezd. A nyári nap mindennél tisztábban megvilágítja a dolgokat, de aztán arra kényszerít, hogy behunyjuk a szemünket, és másként, mást és többet fogjunk föl. A helyzet az, hogy a nyár nem a fesztiválok, lakodalmak, vásárok, koncertek és egyéb tömegrendezvények ideje. A nyár alapjában véve érzékelésre, befogadásra és magányra késztető évszak.
Tévúton jár, aki a klasszikusok ismeretének szükségességét kizárólag a műveltséghez köti. Természetesen ez sem mellékes, csak éppen szűk nyílású szemszög. Persze hogy jó, ha az embernek széles körű ismeretei vannak. A klasszikusok pedig éppen arra tanítanak, hogy a tudás nem szeletelhető a végtelenségig, hanem egységet hordoz. A klasszikusoktól elsősorban magának a műveltségnek a helyes felfogását tanulhatjuk meg. Szép dolog például a divatos borszakértelem, de én még egyetlen szakértőt sem hallottam Anakreón egyetlen sorát sem idézni. Megnéztem a művelt alkoholista blogját: Anakreón innen is hiányzik. Ez persze nem csoda, hiszen Anakreónt az ember tizenöt évesen olvas először és utoljára, a tanmenet szerint ekkor van itt az ideje. Ez a borzalmas kronológiai megközelítés, amely az igazi, antik klasszikusokat mint a legrégebbi szerzőket a középiskola legelején kipipálja, fölmérhetetlen károkat okozott a műveltség helyes értelmezésének. Tízes éveink elején-közepén nincs és nem is lehet fogalmunk a tudás egészleges és részleges megközelítésének problémájáról. Ezt lassanként ismerjük föl, már ha egyáltalán. Borszakértővé válni, az igen, az előkelő. Hogy az ivás ennél teljesebb embert kíván, az már nem látható be. Az antik szerzőket állandóan olvastatni kellene. Kipipálni meg Verne Gyulát tessék.
Az sem teljesen elhibázott érv, hogy a klasszikusok a nyugati civilizációba vezetnek be minket. S ezen a téren is bőven volna tennivaló: egyik-másik középiskolában van ugyan filozófia, de ott is megelégszenek a filozófiatörténet csikorgó szekerének végigtaszigálásával, ahelyett, hogy elolvasnának és átbeszélgetnének három dialógust Platóntól, a Nikomakhoszi Etikát és Thuküdidész Peloponnészoszi háborújának néhány fejezetét. Ebből a metafizika, a morálfilozófia és a politikai filozófia lényegadó és évezredes problémáinak körvonalait megbízhatóan megismerhetnék. Legkésőbb az első egyetemi év alatt erre sort kéne keríteni, de mondanom sem kell, hogy Magyarországon ilyen kurzust egyetlen egyetem sem kínál.
Ám a klasszikusokra nem elsősorban a műveltség és a civilizáció érdekében van szükségünk. Ezek fontos dolgok, de mellékesek ahhoz képest, amiről már szóltam: a klasszikusok szemlélődni tanítanak. Ez olyan tudás, amelyről a legtöbb mai embernek alkalmasint fogalma sincs. Valamiféle tapasztalata persze lehet, hiszen a nyár, a magány, az érzékek, a szellemi befogadás képessége ma is rendelkezésünkre áll, csak éppen valószínűleg ritkán állnak kedvező konstellációban. S még akkor is, ha ez bekövetkezik, elmulasztjuk az élményt, és nem vesszük észre az igazságot. A tapasztalatnak ugyanis formát és nyelvet kell kapnia ahhoz, hogy élménnyé, majd pedig az igazság tudásává váljon. Enélkül pedig kisebb értékűek vagyunk. Hiszen az emberré válás feladat is. Ezért kell olvasni a klasszikusokat.
Platón köztudottan nem kedvelte a meséket és mítoszokat - mégis tőle származnak a talán legszebbek. Ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen azt, amit nem látott, nem hallott, nem tapintott, hanem szemlélt, a dolgok lényegének birodalmát, az Igazságot, azt csakis így, a hasonlatok és metaforák nyelvén lehet, persze töredékesen, elmondani. Ezért azt, hogy mit jelent szemlélni és szemlélődni, elsőként Homérosztól, az ősköltőtől tanulhatjuk meg, aki a nyári nap közönyének, jóindulatának és könyörtelenségének csodálatos, érzékeken túli elegyével tapasztalta a világot - talán innen van a költő vak voltának mítosza is -, semmit el nem tévesztve és mulasztva, mindent ismerve és tudva, ami a maga világában megismerhető és tudható volt. Az eposz olvasása és a filozófia művelése augustusi tevékenység, mert mindkettő a szemlélésre nevel. A nyár végére pedig eljutunk az Odüsszeia isteni-emberi, azaz athéni-mentóri békéjéig is:
"'Isteni sarj, Láertiadész, leleményes Odüszszeusz, / már ne tovább! szűntesd mérgét a közös viadalnak, / meg ne nehezteljen rád Zeusz, az a messziredörgő.' / Mondta Athéné; s ő így tett, lelkében örömmel. / És ezután szent békekötést szerzett a hadak között / Pallasz Athénaié, pajzstartó Zeusz atya lánya, / s Mentóréhoz volt az alakja, hangja hasonló."
