A filozófusok mostanság érdekes élményekben részesülnek. Mély emberi szenvedélyek és indulatok kavarognak bennük és körülöttük. A hűvös távolságtartásból és a kiszámított, gondosan adagolt politikai szenvedélyből kikevert viselkedésmód látványosan foszlik le sokukról, s adja át helyét a dühnek, fölháborodásnak, kárörömnek, szégyennek, bosszúnak és hasonló, örök-emberi, allzu menschliche erkölcsi érzelmeknek. Nincs is ezzel semmi baj, időnként mindannyiunknak meg kell fürdenünk sárban és tejben egyaránt.
Azt persze eddig is tudtuk, hogy a filozófusnak is lehet magánélete, ha olykor nem is éppen példaszerű, lehetnek mocskos titkai és névtelen dicsősége is. De a filozófus mégis különös emberfajta. Hibái és gyarlóságai ellenére, illetve azoktól függetlenül is egyszerre tisztelik és megvetik, de főként megvetik - ebben egyébként hasonlít a politikushoz -, ahogy azt Pla-tón Szókratész sorsából megértette. A tudást ugyanis legtöbbször azért becsüljük, mert valamire való. De vajon van-e száz közül egy olyan ember is, aki nem vonja össze a szemöldökét, amikor arról értesül, hogy adójából Heidegger-kutatásokat finanszíroznak? Vagy totalitarizmust vizsgálnak? Mi a fészkes fene ez? Minek? Kinek? Csak azért, mert a szegény filozófus másként nem tud megélni? Válasszon rendes szakmát - tudást -, vagy bírja ki a hordóban! Nehéz is megszabadulni a gyanútól, hogy az az igyekezet, amellyel a filozófusok egy része hasznosnak akar látszani, s így tiszteletet kiváltani, vezet egyenesen a megmondóember szerepébe, aki hol a pszichológust, hol a papot, hol a vajákost, hol a titkárt, hol a politológust, a szociológust, legrosszabb esetben a consiglierét helyettesíti, buzgón és fontoskodva. A filozófus mint általános államtitkár. Lehet, hogy Machiavelli többre vitte volna, ha nem a Signoria mellett sürgölődik, hanem filozófusi pályát választ?
Igen, csakhogy kinek kell az álszakértő filozófus? Platón igen rosszul járt II. Dionüszosszal, Szürakosza királyával, tisztelői alig bírták kiváltani a fogságból. Voltaire azt képzelte, hogy Nagy Frigyesnek politikai tanácsokat adhat, amíg ki nem rúgták. Rousseau A társadalmi szerződésben a törvényhozó elme nagyszerűségét dicséri, s bár itt nem azonosítja a filozófussal, de miután Korzika meg Lengyelország számára saját kezűleg gyártott alkotmánytervezeteket, aligha lehet kétséges, hogyan látta a szóban forgó viszonyt. Rousseau-nak posztumusz több hatása volt, de az eredmény csak hullákban mérhető. Kant Az örök békében (a Második Kiegészítésben, amely "Az örök béke titkos cikkelye" címet viseli - saját kiemelés), arról ábrándozik, hogy bár a törvényhozó hatalom megalázónak tekintheti, hogy a filozófustól kérjen tanácsot, mégis ajánlatos megtennie: egyrészt titokban, másrészt nyilvánosságot biztosítva számára. S most valami vicces következik: Kant szerint "a filozófusok osztálya természeténél fogva képtelen az összeesküvésre és lobbizásra, ezért még véletlenül sem keverhető össze a propagandistákkal". Hát, igen. Nem is kellett Kant senkinek.
Marx ismét lendített egyet a keréken: a filozófusok ne értelmezgessenek, hanem változtassanak. S ami rajta múlt, azt meg is tette. Mivel azonban a marxi fordulat sem végződött jobban, mint Rousseau-é, a filozófusok többnyire visszavonultak az államtitkári szerepbe, amely viszont, ahogy láttuk, a politikusnak rendszerint nem hiányzik, a népben pedig többnyi-re fölháborodást és megvetést kelt, amikor meghall egy olyan szót, hogy "totalitarizmuskutatás" vagy "Heidegger" vagy "Nietzsche", összekötve néhány tíz- vagy százmilliós támogatással.
Ha ettől meg akarja magát kímélni, akkor a filozófus nem lehet titkár. Föl kell adnia ezt a szerepet. Szerepelhet, beszélhet, celebkedhet, de akkor nem pályázhat, nem lobbizhat, nem osztogathat. Kantnak furcsa módon talán mégis igaza volt, csak máshonnan nézve: aki így cselekszik, az nem filozófus.
A filozófusnak vagy a hordóban kell maradnia, ahogy azt az európai szellem számára előírja, vagy el kell mennie tanítani. Erre való az egyetem. Ha az egyetemnek nem kell, akkor az nem egyetem. A filozófus ugyanis minden tanár ősmintája, a tudásátadás titkának a tudója. Talán ma sincs jobb módszer Pitagorasz tételének elmagyarázására, mint amit Szókratész-Platón kitalált. S ez a módszer azért tökéletes, mert a tudást nem egyszerűen átadja, átönti, megtanítja - ahogy a hasznos ismeretekkel tesszük -, hanem fölfedezteti. A titok ezért abban van, hogy a filozófus valójában nem is tanít, hiszen nincs mit tanítania. Csakhogy éppen ezért lehet minta és példa, amit ugyan nem lehet egy az egyben utánozni - a hasznos ismereteket meg kell tanítani és meg kell tanulni -, de amely nélkül "tanár" és "tanítvány" csak beszélő könyv. A filozófusnak tehát az egyetemen a helye (ha a hordót nem vállalja); az egyetemnek pedig tudnia kell, hogy filozófia nélkül a civilizáció és az ész ítélőszéke előtt csak szakképzőhelynek, tanfolyamfolyamnak vagy hangoskönyvtárnak számít.
