A kora reformkor reakciósabb irányultságú magyar politikai elitjében többé-kevésbé közhelynek számított, hogy a magyar közjog az angolhoz hasonló, azaz történelmi, részben stilizált, valamint esetleges hatalmi viszonyok szülte megállapodásokon nyugszik, amelyek együttvéve jól kiismerhető szabályok által rendezett viszonyokat feszítenek ki. Ez egyúttal az alkotmány definíciója is. Ennélfogva sem az amerikai "új állam" által megkövetelt, sem a francia forradalmi alkotmányozásra nincs szükség. A történelmi Magyarország, értsük bárhogyan is, a kezdetektől fogva alkotmányos volt. A vérszerződés meg a szentkoronatan lehet mitikus és lehet anakronizmus, a Pragmatica Sanctio meg lehet poros, a lényeg nem is ez, hanem a belőlük következő tiltás: ne akarjunk alkotmányt csinálni. S bármekkora hatása is volt a francia és az amerikai (egyébként számos alapvető politikaelméleti szempontból eltérő) alkotmányozásnak Európa-szerte a baloldali eszmék követőire, akik közül többen osztották is Rousseau nézetét, amely szerint az angol alkotmány a szolgaság, s nem a szabadság törvénye, ebben a kérdésben még a magyar progresszió sem volt más véleményen. Kossuthék megelégedtek azzal, hogy az áprilisi törvények alkotmányerejűek legyenek, de nem nevezték őket alkotmánynak.
A XIX. század persze a progresszióé, s ehhez alkalmazkodtak a koronás fők is. Rendszeresen elkapta őket a forradalmi ihletésű alkotmányalkotási láz, amiből persze épp olyan ritkán születtek tartós eredmények, mint a forradalmakból. Márpedig a progresszió forradalmi irányba tartott, amelytől mi sem áll távolabb, mint az önmegkötés gondolata, azaz az alkotmányok lényegadó vonása - éppen az a történeti alkotmány előnye, hogy mivel az alkotmányozás a mitikus múltba vész, a megkötés logikailag felülbírálhatatlan. Senki nem mehet vissza szuverénnek Árpád mellé vagy helyébe - s ez óriási előny. Amikor tehát a forradalom új urakat emelt a régiek helyébe, azok legelső dolgai közé tartozott mindenféle alkotmányozás azonnali megszüntetése. 1918. január 19-én egyetlen ülés után Leninék szétzavarták az alkotmányozó gyűlést. Tizennyolc év múlva azonban a párt forradalmi alkotmányt ajándékozott a népnek, pontosan abban a stílusban, amelyben a XIX. század koronás fői tették. A kör tehát bezárult.
A magyar alkotmányosság legújabbkori történelmi hányattatásainkat tükrözi. Oktrojált diplomák és alkotmányok mellett történelmi kiegyezések és mélyen átélt traumák alakították a közjog alapvonásait. A történeti alkotmánykoncepció mellé forradalmi, tehát paradoxonjellegű alkotmányozási elvek sorakoztak föl. A magyar alkotmányos gondolkodás tiszta reformkori konzervatív-liberális konszenzusát fölváltotta a zavar és a tanácstalanság. Ez a rendszerváltás elmúlt húsz évében is tetten érhető. Az 1989-es háromoldalú (nem kerekasztal-!) tárgyalások kompromisszumot hoztak, de ezt zárt ajtók mögött kötötték, mialatt a nép vakációzott, s az eredményt szeptemberi iskolakezdési támogatásként ajándékba kapta. Az uniós csatlakozást, azaz a szuverenitás egy részének föladását népszavazás döntötte el, ám az alkotmány módosítása az Alkotmánybíróság szerint már nem tartozik a szuverén, a Herr Volk kompetenciájába. Az Alkotmánybíróság mellesleg azóta is rendszeresen ajándékozta meg őfelségét elegánsabbnál elegánsabb alkotmányerejű döntésekkel, beleértve a Láthatatlan Alkotmány koncepcióját. A politikai pártok többnyire fogcsikorgatva, de egymástól tartva állandóan megkötötték az alkotmányerejű kiegyezéseiket, kezdve a mintaadó Nagy Paktumon, amely létrehozta a kétharmados törvények alkotmányos rendszerét - ugyanakkor az Alkotmánnyal kapcsolatban állandóan az ideiglenességet hangsúlyozták.
Érthető és érzékelhető tehát, hogy a kétharmados többség és politikai vezetése is zavarban van, ami az alkotmányt illeti. Egyeseket kizárólag a történeti elemek és értékek fölélesztése érdekel, ám ezek 1848 áprilisa óta jobbára vagy csak preambulumként jöhetnek számba, vagy pedig szövegbe foglalásuk mellékes kérdés: a traumák és kompromisszumok szövegezéstől függetlenül alkotóelemei közügyi érzékenységünknek. Mások szerint a rendszerváltás közjogi építménye rossz; holott ha valamivel, akkor a közjoggal nem volt alapvető gondunk (kivétel persze van, lásd éppen a népszavazás intézményének lehetetlen szabályozását). Megint mások az egykor elmaradt katartikus alkotmányozást hiányolják, és az abszolutista alkotmányozást panaszolják, elfelejtve, hogy alkotmányos pillanatokat megrendelni nem lehet, a kétharmados eredmény közjogilag pedig kormányzásra és nem alkotmányozásra való felhatalmazást jelent. Vannak, akik úgy érzik, hogy ami ideiglenesnek tekinti önmagát - Alkotmányunk így is fogalmaz -, az nem méltó a végleges tiszteletre; ugyanakkor ami működőképesnek bizonyult, az, legalábbis konzervatív ízlés szerint, máris tiszteletre méltó. Jogászi elmék a közjog alapjait keresik az alkotmányban, politológusok a hatalmi súlyok és fékek egyensúlyát, közgazdászok a racionális szabályokat, progresszív filozófusok az emberi jogok védelmét, hazafiak a jelképeket és így tovább.
Alkotmányos gondolkodásunk tehát elvesztette a világos irányt, ugyanakkor mint alkotmányos gondolkodás igen erős hagyományokat mozgat meg: a magyar politikai hagyomány egyik legerősebb vonása a jogi és a történeti érzékenység. Az elvárások sokfélesége tovább nehezíti a koherenciát, ugyanakkor éppen ezzel közvetít valamit a konzervatív konszenzusból, éspedig a kompromisszumok és esetlegességek tolerálását, sőt előszeretetét. Így arra lehet számítani, hogy az elkövetkező hónapok, évek alkotmánytani és közjogi érvei, vitái és politikai döntései nem fognak mindent felforgató, forradalmian új alkotmányhoz vezetni. Látványos és forradalmiságot imitáló gesztusok mellett vélhetően és remélhetőleg sub rosa néhány nyilvánvalóan fölösleges, rossz szabályt is kiiktatnak, ellentmondást kiküszöbölnek, és imitt-amott a mostani kormány ízlését is tükrözik majd.
Egy-két évszázad kell csak, lehetőleg történelmi földindulás nélkül, s megtörténhet, hogy ami ideiglenes és zavaros ma, az világos és végleges lesz. Az alkotmányok természete már csak ilyen: ha van idejük érni, egyre jobbak lesznek.
Csendben teszem hozzá, ceterum censeó-ként: ez a jövő nemzedékek iránti felelősség legfontosabb eleme.
