A szöveg szerint persze nehezen, de általában a nehézségekről a legkönnyebb beszélni, hát még dalolni; úgyhogy maradjunk annál, hogy F. R. David édeskés szövegénél és még inkább dallamánál kevés fülbe- s tenyérbemászóbb zenei mutatványra tudnék visszaemlékezni boldogult kamaszkoromból, pedig az ember életét sajnos végigkísérik a suszterharmóniák. Pár évvel később értettem meg, mi fáj a kellemesben, amikor Hamvas Béla filippikáját olvastam a cigányzene és általában a (természetesen magyar) cigányzene-kultúra ellen: "A zenének mámor nélkül nincs értelme, a cigányzenében azonban nincs mámor, hanem szégyenletes öntetszelgés, a leghígabb és legfeslettebb züllöttségben. (...) És a cigányzene végeredményben amuzikális és főképpen a botfülűek zenéje... (...) A cigányzene átitatta a parlamenti beszédeket fellengző és nyúlós szólamaival, az akadémiai szónoklatokat, áthatott csaknem minden közéleti mozzanatot, ahol a nép és a nemzet sorsa szóba került (...) A cigányzene ripacs pátosza megmérgezte a színészetet, és kulisszahasogató stílust teremtett, és olyan festészetet, mint amilyen Székely Bertalané, részben még Munkácsyé is. (...) A köztereken álló szobrok cigányzenés pózban gesztikulálnak." Imigyen szóla Hamvas, és igaza vagyon néki. Hozzátehetjük: ez a stílus mérgezte és mérgezi - egyéb mérgek mellett - az irodalmat és építészetet is, Wass Alberttől a városligeti Vajdahunyadig.
Olvasom az új alkotmány tervezetének preambulumát. A szavak könnyen jönnek, ez világos. Olykor, azt hiszem, túl könnyen. Vessünk össze példaképpen két bejelentést: "Büszkék vagyunk országunk megmaradásáért, szabadságáért és függetlenségéért küzdő őseinkre." "Bízunk a közösen alakított jövőben, a fiatal nemzedékek elhivatottságában. Hisszük, hogy gyermekeink és unokáink tehetségükkel, kitartásukkal és lelki erejükkel ismét naggyá teszik Magyarországot." Az első mondat patetikus, de konkrét tartalma és egyszerű értelme van. A másik kettő tipikus giccs, a hamvasi értelemben vett cigányzene, amely nem haladja meg a szoboravató politikusi vagy évnyitó igazgatói szónoklat színvonalát. Hatásvadász és kongóan üres. Telepakolták nagyot durranó, de létük értelmét ezzel ki is merítő petárdákkal. S ez, sajnos, évszázados baj a magyar politikusok esztétikai érzékével. Persze nem csak a magyarokéval, az alábbi kijelentés például ugyan ejrópai értelemben véve politically correct (PC1), sőt, politically cool (PC2), ám ettől még ugyanolyan értelmezhetetlen, mint egy Fabergé-tojás, bár kétségkívül ugyanolyan csicsás: "Valljuk, hogy az emberi lét alapja az emberi méltóság."
Uff.
Nem értek egyet Hermann Broch nevezetes giccselméletével, amely szerint minden műalkotás, amely közvetlenül a szépséget célozza meg, okvetlenül giccsé válik. De annyi igazsága van, s ez nem kevés, hogy a szépnek, a vonzónak lényegi köze van az igazhoz, az őszintéhez, a mélyhez. Az idézett mondatok felületessége, odahánytsága, tiszavirág-szerűsége szembeötlő (s van még ilyen mondat, szószerkezet bőven). Nem is lehet sem igaz, sem őszinte, sem mély; ezért harmóniája fülsértő, stílusa kuliszszahasogató.
Persze sosem volt könnyű dolga a politikusnak. Broch szerint ugyan a giccs a romantika és az azt követő neo age ízlése, tehát a giccs a romantika korában került a politikába is, Wagnerrel, Offenbachhal, a Napóleonokkal, a bajor Lajosokkal, Vilmos császárral és a többi operettfigurával; ám jóllehet ebben is sok igazság van, a történet alkalmasint régebbről indul. Ha elővesszük mondjuk Thuküdidészt, s elolvassuk a nevezetes Periklész-féle temetési beszédet, amelyet akár az athéni alkotmány preambulumának is tekinthetünk, egyik-másik mondatnál meglehetősen erős, s most már ismerős okból fakadó viszolygás foghat el minket. "A közösség ügyeit mi a szabadság jegyében intézzük, de a mindennapi életben sem figyeljük gyanakodva egymást, s nem érzünk haragot szomszédainkkal szemben sem (...) [A]z állami életben, elsősorban erkölcsi aggályból, tartózkodunk a törvénytelenségek elkövetésétől, s mindig engedelmeskedünk hivatalban lévő polgártársainknak s a törvényeknek (...) Hála városunk nagyságának, az egész földről minden mihozzánk özönlik, s olyan szerencsések vagyunk, hogy az itthon termett javakat, élvezésük közben, egyáltalán nem érezzük jobbban a magunkénak, mint a más népek termékeit. (...) [V]árosunk, úgy, ahogy van, Hellasz nevelő iskolája." És a többi, és a többi. Ne mondjuk hát, hogy az öntetszelgő, hallgatóságot hájjal kenegető, erősen szentimentalizmusba hajló stílus modern találmány. De ettől még a mi szegény preambulumunk sem lesz vonzóbb.
S még valami: ahhoz, hogy egy politikus fölül tudjon emelkedni a frázisokon, valószínűleg leginkább alkalom kell. Ha az hiányzik, az alkalom erőltetése maga is giccses. Nem vagyok éppen kossuthiánus, de például az 1848. július 11-i beszéd - a kétszázezer katona állításáról - elég bő lére van eresztve, ám olyan drámai történelmi pillanatban született, hogy még a romantikus hatásvadászat sem tudta magát az alkalmat elrontani, sőt, valóban nagyszerű mondatok származtak belőle. A mostani preambulum esztétikai tragikuma talán abból is fakad, hogy az alkalom reménytelenül erőltetett. Ahogy a 2006-ban elkötött tank 1956 ízlésficamos paródiájává vált, úgy válhat ízléskontroll nélkül, a megfelelő történelmi pillanat nyilvánvaló hiányában az alkotmány bevezetője ha nem is paródiává, de súlytalan és áporodott színházi kulisszává.
A könnyen jött szavak szavak maradnak, még ha kőbe is véssük őket.
