A klasszikus konzervatívok alighanem legnagyobb része osztotta Asbóth János ítéletét a szabadversenyelvű társadalommal kapcsolatban: a manchesteri liberálisok "panaceáj[a] egyoldalú vala, mint minden panacea, és megérzik rajta az osztályérdek, habár öntudatlan és jóhiszemű is. A mit ők a nép és a közjólét érdekében kezdtek, a 'laisser faire, laisser passer' követelése, iskolájuk kezében csakhamar az üzleti nagy vállalkozók rideg osztályérdekévé vált a középső és kis gazdasági existentiák depossedálására, a vagyontalan tömeg kizsákmányolására, a vagyonnak kevés kézben accumulálására és így végső analysisben, ha korlátlanúl érvényesül, a közjólét megsemmisülésére" (Akadémiai Székfoglaló, 1895). Ma, a válság tapasztaltán hasonló vádak és érzületek fogalmazódnak meg a jobboldalon is, amelyek mögé ezek szerint fölös számban sorakoztathatnak föl klasszikus konzervatív tekintélyeket is. Ezek persze nem szocializmust ajánlanak, hanem harmonikusan szervezett, kiegyensúlyozott, ezen belül az agráriumot kiemelten kezelő osztálytársadalmat. Az agrárium világa többnyire azért fontos, mert abban a hagyományos viszonyok és normák egyfajta lerakatát, mai szóval "génbankját" látták.
Ezek a klasszikus érzetek és gondolatok köszönnek vissza a modern gazdasági viszonyok jobboldali bírálatában is, amihez a mostani kormányprogram további adalék. Csak amit Asbóthék egykor manchesteri liberalizmusnak ismertek, azt ma neoliberalizmusnak nevezik. Nem kell tehát ezeket a bírálatokat a baloldali gondolkodás átszüremkedésének, a tovább élő szocializmusnak tulajdonítani. A neokonzervatív forradalom ezt a klasszikus konzervatív érzületet csak háttérbe szorította. Sokan a jobboldalon is fölszabadulásként élik meg a szabad verseny "bukásaként" értékelt válságot, azaz a szabadversenyelvű társadalmi viszonyrendezés gondolatát rájuk erőszakolt, csak politikai exigenciák által és csak átmenetileg igazolt ideológiának tekintik. Ez azonban nincs így. A klasszikus konzervatív felfogás mélyebben igenli a versenyelvűséget, mint azt akár önmagának is be merné vallani.
Annak idején a neokonzervatívnak, forradalmárnak tekintett Margaret Thatcher kormányzásának egyik elvi középpontja a polgárok tulajdonosítása, részvényesítése volt. ' azonban a privatizációt elsősorban nem hatékonysági, hanem morális kérdésnek tekintette, ellentétben azzal, ahogyan azt számos közgazdasági publicisztika, főleg a nyolcvanas évek végének Magyarországán a maga technokrata-racionalista módján kezelte (s ahogy a thatcheri "gazdaságpolitika" sikerét vagy kudarcát ma is értékelni szokás). A tulajdon mint a társas viszonyok meghatározó eleme közismerten kulcsfontosságú mondanivalója a marxizmusnak, de a Marx által oly hevesen utált Proudhonnak is, s utánuk a XIX. század számos konzervatív teoretikusának, akik pontosan ugyanazért tekintették a tulajdont kardinális kérdésnek, amiért Marx - csak éppen fordított előjellel. Marx a magántulajdonból az ember önmagától, társaitól és nembeli lényegétől való elidegenedését vezette le; a konzervatívok viszont civilizálódását, felelősségtudatát és szabadságát. Az kétségtelen, hogy a tőkekoncentráció, a monopóliumnak nevezett vagy vélt gazdasági cselekvők, általában a "nagyok" mindkét tábor célpontjai voltak, ahogy Asbóth értékeléséből is kiderül, de a Thatcher-féle privatizáció sem a "nagyok", hanem a "sok kicsi" megteremtésére irányult (és első körben a bérlakások magántulajdonba adását jelentette - pontosan úgy, ahogy Magyarországon is). A cél nem a gazdaság "talpraállítása", hanem a politikai közösség megreformálása volt, nagyon is klasszikus konzervatív érvek alapján.
A tulajdon összekapcsolása a szabadsággal, felelősséggel, sőt az emberi méltósággal igen teherbíró morális megalapozást tesz lehetővé. Ezen az alapon viszont más, mint valamiféle egymással versengő, de legalábbis állandóan heterogenitást előállító társas viszonyrendszer (ami valójában éppen nem rendszer) aligha jöhet létre. Ez valószínűleg úgy hangzik, mint a manapság oly divatos sokféleség-sokszínűség kultusz alátámasztása, amit megint nem kimondottan konzervatív témának szokás tartani. Mégis az, de csak akkor, ha észrevesszük, hogy a másság vagy különbözőség mögött gyakran fundamentális egyenlőtlenség van, amely arra szólít föl, hogy önmagáért tiszteljék. Számos egyenlőtlenségben ugyanis van egy kiküszöbölhetetlen vertikális elem: a teljesítménybeli, tudásbeli, érdembeli többlet elismerésének igénye. Értelemszerűen nem a többnek kell a kevesebbet tisztelnie azért, mert az kevesebb, hanem a kevesebbnek kell a többet tisztelnie azért, mert az több. Ez az igény ugyanolyan fundamentális, mint az egyenlőség tényének elismerése - más összefüggésben (például a törvény előtt). Mind az egyenlőség, mind az egyenlőtlenség érvényessége korlátozott, és semmi nem indokolja, hogy a kantiánus kiindulópontot fogadjuk el, amely az egyenlőséget mélyebb, fontosabb elvnek tekinti, mint az egyenlőtlenséget. Ha tehát olyan társas viszonyok között élünk, amelyek jelentős mértékben elősegítik az emberek közötti minőségi különbségek létrejöttét, akkor okunk van arra számítani, hogy robusztus egyenlőtlenségek is létre fognak jönni, amelyek a konzervatívok számára fontos tekintélyelvűséget és -tiszteletet is megerősítik. A magántulajdon tehát - többek között a versenyen keresztül - különbségeket teremt; a különbségek világában megjelennek a vertikális, egyenlőtlenséget hordozó viszonyok is, amelyek a tisztelet "klasszikus", tehát tekintélyelvű formáját kényszerítik ki. Ennyiben a konzervatív felfogás számára teljesen természetes, sőt üdvözlendő az olyan társadalmi-gazdasági elrendezés, amely a magántulajdonnak kiemelt fontosságot ad. A neokonzervatív "fordulat" jól értelmezhető tehát bizonyos klasszikus konzervatív elvek mentén is. Más kérdés, hogy - más, szintén tiszteletre méltó elvek miatt - ezt sok konzervatív nem meri bevallani. Magának sem.
