Kevés igazán spontán dolog van az emberi együttélésben. Még a legspontánabb reflexeinket, mint a nevetést is imitáljuk, mint a tévéstúdiókban, a végeláthatatlan sitcomokban; így a képernyő előtt is gyakran van az embernek olyan érzése, hogy a spontán viselkedés végső soron illúzió. Legintimebb pillanataink és érzéseink is kondicionáltak, legföljebb nem olyan nyilvánvalóan, mint a színpadon. Az élet színház - vonhatná le a következtetést a lépcsőházi bölcs, okosan bólogató szociológussal a háttérben, akinek forradalmi meggyőződései a spontaneitás szükséges voltáról és tudományos nézetei a spontaneitás lehetetlenségéről rendszerint kiábrándítóan megjósolható anarchiában egyesülnek.
Azonban egy kis belegondolás után a dolog máris jóval bonyolultabbnak bizonyul. A spontaneitásnak sokféle ellentéte van. Az egyik a megkötöttség, a szabadság hiánya: nem azt teszem, ami éppen eszembe jut, hanem azt, amit valami külső okból tennem kell. Egy másik ellentéte a mesterkéltség, kétszínűség, őszintétlenség: nem úgy viselkedem, ahogy érzek vagy gondolkodom, hanem úgy, ahogy elvárják. Egy harmadik ellentéte a kiszámítottság, az ok-okozati gondolkodás: minden, ami történik velem, meg van írva, el van rendelve. Ezek az ellentétek nem ugyanazok, noha összefüggenek. És van még egy ellentéte a spontaneitásnak, amelyet itt szabályszerűségnek, szabályozottságnak nevezek. Most csak erre összpontosítok, éspedig azért, mert válságtól sújtott környezetünkben a szabályok és a szabályozás témakörében fölöttébb felületes megállapítások uralják a közbeszédet.
Elsősorban is az a föltűnő, hogy szemben az előbbi ellentétekkel, a szabályozottság versus spontaneitás párjában a szabályozottság hangzik rokonszenvesebben. A rokonszenv általánossága mögött az van, hogy a szabályozottság ideáját mind a liberális, mind a konzervatív ész kedveli. Persze nem ugyanúgy és nem ugyanazért. A liberális ész mindenekelőtt az egyetemes politikomorális szabályokat szereti. Számára ugyanis az egyéni célok és értékek, sőt "értékválasztások" sokfélesége ugyan maga is érték, de zavaró tény is. Hogy a sokféleséget fönntarthassa, s ne kelljen egyetlen értéket sem kitüntetnie, a liberális ész hátat fordít az értékeknek, s helyettük olyan szabályt vagy eljárást keres, amely értéksemleges, s éppen ebből morális erőt, amiből pedig politikai erőt merít. Hogy miben áll ez a szabály vagy eljárás, arra Rawls, Dworkin, Habermas, Scanlon, Gewirth más és más választ ad, de a logika ugyanaz. Az eljárások és eljárási szabályok nélkül nem lehetséges spontaneitás, a szabály a szabálytalanságot védi. A politikában éppen ezért a szabályt és az eljárást keressük és értékeljük, a spontaneitás veszélyes, mert tirannikus.
A konzervatív ész ezzel fordítva van. A szabályokat a magánéletben részesíti előnyben. Nagy fontosságot tulajdonít a társas életet, a jogintézményeket, a magáncélok elérését és élvezetét, a nevelést, a párkapcsolatokat, a családot befolyásoló, orientáló szabályoknak. A politikától a szabályok védelmét várja. Ugyanakkor elismeri, sőt alapvetőnek tartja, hogy a szabályok védelmének a megszokott értelemben nincsenek és nem is lehetnek szabályai, eljárásai. Az igazán stabil politikai közösség kormányzása persze kiszámítható és ennyiben szabályozott folyamatnak tűnik, de ez végső soron illúzió. A hagyomány valóban korlátoz, de nem úgy, mint a szabály, amelyet bárki beláthat és számon kérhet. A kormányzás mindig meglepetésekkel és váratlan helyzetekkel terhes, amelyekre dőreség volna előre szabályokat hozni. A politika a spontán reakció és a spontán döntés terepe, ám mindig a hagyomány és a szabályok védelmében.
Oda jutunk tehát, hogy válsághelyzetben - vagy abban, amit a többség ilyennek észlel és érzékel - a liberális ész azért követel szabályozást a politikától, mert úgy látja, hogy a spontaneitás veszélybe sodorta a politikai alapelveket; a konzervatív ész pedig azért, mert úgy látja, hogy a spontaneitás veszélyezteti a magánéletet keretek közé szorító szabályokat, amiket persze előszeretettel nevez közérdeknek.
Ez a válsághelyzet politikai konszenzusának alapja. S ezt mint politikai konszenzust voltaképpen nem is rosszallhatjuk, amennyiben minden krízis meghaladásának ősi elve és garanciája az összefogás. De ami konszenzusnak tűnik, az a valóságban és a politikai következményeket tekintve egyáltalán nem az.
A konzervatív észnek igaza van abban, hogy a magáncélok birodalma, ide értve a válság sújtotta gazdaságot is, nagymértékben és ellentétben a közhiedelemmel, szabályokat követ. Még a korrupció vagy a hálapénz is szabályozott, különben nem volna képes rendszerszerűen működni. Nem is a szabályozottsággal, hanem a szabályokkal van a gond. A politikának nem több és erősebb, hanem jobb szabályokat kellene alkotnia, már amennyiben erre egyáltalán képes. Az viszont több mint kétséges, hogy váratlan és egyszeri adók, kivételes intézkedések - amelyeket a konzervatív ész a politika lényegi velejárójának tekint - alkalmasak-e szabályok bevezetésére vagy megvédésére. A konzervatív politika egyik paradoxona éppen ez: a spontán kormányzás épp a szabályalkotásra alkalmatlan. Ha tehát konzervatív felfogást vallunk, akkor arra kell figyelnünk, hogy a kormányzás lényegi spontaneitását ne keverjük össze a szabályozással, hanem bízzunk abban, hogy ami a szabályoktól függ, azt - föltéve, hogy a szabályok nem korruptak - a társadalom mint szabályozott rend magától is megoldja.
A liberális gondolkodás érzékenyebb a politika szabályalkotói szerepére. Ugyanakkor érzéketlenebb arra a tényre, hogy a szabályok java részét nem a politika állítja elő. Válsághelyzetben azért bíznak inkább a spontán kormányzásban a polgárok, mert úgy érzékelik, hogy a létező szabályok nem (voltak) képesek magánvilágukat megvédeni. Sőt, úgy érzik, hogy nem is voltak szabályok: a spontaneitás káoszt okozott. Ezért az a liberális felfogás, hogy a magáncélok rendezetlen világa érték, hiteltelenné válik. Ez a liberális politika paradoxona: ha az, amit a szabályok által védeni kívánunk, veszélyes, miért kéne értékesnek tartanunk? Ilyenformán a liberális kormányzásnak úgy kell a szabályalkotás politikáját követnie, hogy közben ne értékelje le, akarva vagy akaratlanul, az általa spontánnak tekintett magáncélok világát.
A spontaneitás és a szabályozottság jóval összetettebb viszony, mint első pillantásra látszana. Nem mindegy, mit gondolunk arról, hogy mit jelent a szabályok követése, érvényesülése; hogy mit jelent a szabályok megalkotása és védelme; s hogy mi köze ennek a kormányzáshoz, a politikához. A fentiek csak gondolatfutamok voltak, nem éppen spontánok, viszont a kelleténél valószínűleg szabályozatlanabbak. De legalább politikaiak.
