"Immár kenyeremmé vált a sóhajtozás, s mint a víznek árja, ömlik a panaszom. Mert rám szakadt, amitől rettegtem, s amitől féltem, osztályrészem lett. Nincs nekem nyugalmam, nincsen békességem, még meg sem nyugodtam, máris új baj ért" - szólt Jób, a hamuban ülve, hét nap és hét éjszaka hallgatása után, időnként megvakarva viszkető hátát egy cserépdarabbal.
Hárman ülték végig vele ezt a hetet, szótlan gyászban és részvétben, vigasztalásra képtelenül. Aztán Jób elátkozza születése napját, tanúként idézi meg az eget és a földet önnön igaz volta mellett, amit viszont a három "bölcs" már nem tűrhet. Az együttérzésből szemrehányás, megbotránkozás és ítélkezés lesz. A nyomorúság megindít és fölháborít, majd oknyomozásra sarkall, aminek a vége így vagy úgy, de erkölcsi felelőssé nyilvánítás (jelen esetben értelemszerűen Jób a felelős). Ez az emberi logika a veszteség, a szegénység láttán, és vele szembesülve. Szegénynek lenni persze relatív állapot, a szegénység mérésében mindig van szubjektív és esetleges elem, de ennek ellenére tagadhatatlan cinizmus volna azonos értékű és jelentésű szegénységnek nevezni a milliárdos tőzsdei vesztesége miatti életszínvonal-esését a máról holnapra élő hajléktalan életével. A mindenét elveszített Jób minden mérce szerint szegénynek látszik.
Az elmúlt kétszáz évben a közjó jelentése a Jeremy Bentham által meghirdetett alapelvnek megfelelően alaposan eltolódott a közjólét irányába. A közjólét egyszerűen annyit jelent, hogy minél többen éljenek minél magasabb életszínvonalon (ebbe természetesen nem csak anyagi javak élvezete tartozik), más szóval minél kevesebb legyen a szegény. Vagy kétszáz éve a nyugati világ kormányzati filozófiája többé-kevésbé erre az egyszerű elvre redukálható. Ehhez a fenti logikát - morális fölháborodás + tudományos oknyomozás + erkölcsi ítélkezés - sokféleképpen variáló politikai eszmerendszerek adják meg a kifinomultnak látszó filozófiai, metafizikai támasztékot. Az a sokszor és teljes joggal elhangzó vád, hogy a jobboldal is baloldali "gazdaságfilozófiát" követ (nem csak Magyarországon), igen érthető, ha erre a lehengerlő közmeggyőződésre gondolunk. A jobboldali kormányzásnak is ugyanaz a metafizikai alapja, mint a baloldalinak: a szegénység elleni lankadatlan és erkölcsi-tudományos küzdelem. Legföljebb nem az osztályok viszonyaiban, hanem egyesek vagy egyes intézmények inherens erkölcsi fogyatékosságaiban lelik meg a hivatalos jobboldalon az okokat; a "kizsákmányolás" metaforája helyett pedig mondjuk a "szivattyúzás" metaforáját használják. A metafizikai gyökerek azonban ugyanazok.
Már az szokatlan, ha valaki nem a szegénységet, hanem például az elnyomást tekinti fő bajnak; nem a "társadalmi igazságosság", hanem a szabadság mellett küzd. A "társadalmi igazságtalanság" zászlaja az, ami alatt a liberálisok átlépnek a szabadság táborából a szegények táborába; mint ahogy számos konzervatív szemében is úgy látszik, hogy Geyer Flórián népe voltaképpen a nemzet jobbik része. Mindazonáltal ha nem is a kormányzás szintjén, de közjóról folyó viták részeként olykor előkerül, hogy nem a szegénység az egyetlen probléma. De - probléma, s ha "meg kell oldani", akkor csakis a fenti logikát követve lehet.
Csakhogy Jób története a moralisták elítélésével és Jób fölmagasztalásával végződik. A szegénység örök titok, s az is marad. Az okok átnyúlnak az emberi megértés és ítélőképesség határain. Ezért a szegénység nem szüntethető meg. Nem azért, mert relatív állapot, tehát még a létfeltételek bőséges megléte esetén is érezheti valaki magát szegénynek a még tehetősebbekhez képest (ez az érzés ráadásul nagy valószínűséggel morálisan helytelen), hanem azért, mert szegénynek lenni sajátos minőség, amely megszerezhető vagy elveszíthető, de mindig elérhető marad. Szegénynek lenni közönségesen annyit tesz, mint valami fontosnak látszó dolgot nélkülözni, vagy a szükségesnél, vágyottnál kevesebbel rendelkezni belőle. Természetesen nem az embertelen nyomorra gondolunk, amely a gondolkodásra is képtelenné tesz. Jób egykor gazdag volt, s bár most nyomorban van, ülvén a hamuban, betegen és kietlen kétségbeesésben, de még tudja magáról, hogy honnan került ide. Megveretett, de meg nem aláztatott és nem tiportatott el. Olyannyira nem, hogy "barátai" irtózva fordulnak el vélt vagy valós gőgjétől. A szegénység tehát egyszerre megfosztottság és a felruházottság. Megfosztottság a világtól, s beöltözöttség az emberiségbe. Jób az emberiség szegénye, a megvert és kifosztott, de ezáltal méltóságra emelt ember.
A szegény - láttuk - együttérzésre és segítségnyújtásra indít, s ezzel morális (gyakran szentimentalizmussá fajuló) viszonyulást vált ki belőlünk. Ez nem baj, sőt jóra indíthat, és a segítségnyújtás kötelesség is lehet. Mindazonáltal a morális indíttatás tévútra is vihet. Nem azért a szegényé a mennyek országa, mert azt megérdemli, vagy mert az neki kárpótlás gyanánt jár. Nem is azért, mert a szegény sokszor valóban közelebb áll olyan értékekhez, amelyek a gazdagok számára zárva maradnak: a szegény lehet szabadabb, lehet bölcsebb, lehet érzelemben gazdagabb, s így értékesebb ember. Ám ezek pszichológiai és társadalmi igazságok vagy sztochasztikus összefüggések, amelyek a valóságban hol teljesülnek, hol nem. A lényeget éppen ezért nem ragadják meg.
A szegénység, ha valóban az, akkor az emberi állapot mélyebb igazsága, mint a gazdagság. A gazdagság elrejti, a szegénység föltárja az embert. Az előbbi felét a világi szellem történetében utoljára talán Hegel értette meg, amikor az úri, élvezői öntudat ember-telenségét igyekezett kifejezni; de a másik felét alighanem elhibázta: a szegényt azonosította a szolgával, az élvezetet szembeállította a munkával, s a szolgát is vágyakozó öntudattal ruházta föl. Márpedig a szegény nem vágyakozik, a szegény van; sőt, éppen ez az állapot lehet a legmagasabb rendű emberi vágy tárgya, mert ez teszi az embert alkalmassá az örökkévalóságra.
Il Poverello - ez volt Assisi Szent Ferenc kiváltsága, rangja, méltósága. ' még trubadúrként, lovagként szolgálta Szegénység Úrnőt, lázasan, lelkesen, olaszosan és középkoriasan tudott szerelmes lenni a Szegénységbe. Ebben kevesen követhetik, de amikor a betlehemállítás tőle eredő, s a fenyőfaállításnál jóval régebbi szokásának hódolunk, akkor ezt a szegénység-szerelmet ünnepeljük, valahol talán azt is megsejtve, hogy a szegénységben olyan érték van, amelyhez jobb nem túl közel engedni kormányokat és moralistákat.
