Interjút olvasok, amelyet Steven Lukesszal készítettek. Lukes neves baloldali guru, a rendszerváltás idején Budapesten többször is megfordult. A baloldali guruk között különben a legolvasmányosabb és legérthetőbb figurák közé tartozik, a hatalom fogalmának radikális koncepciójáról szóló könyve ráadásul szociológiai és politikatudományi klasszikus is, magam is tanítom. Szeret kirándulni más tudásterületekre, így ez az interjú sem társadalomelméletről, hanem az erkölcsi haladás lehetőségéről, jelentéséről szól. S bár a szociológus ebben sem tagadja meg magát, amennyiben az erkölcsi haladás háromféle magyarázatát kívánja ismertetni; valójában azonban elméletet fejt ki, éspedig az erkölcsi haladás három szintjéről. Eszerint az alapvető emberi javak elérhetővé tétele mindenki számára a haladás első szintje; a második szint az alapvető erkölcsi érzelmeknek megfelelő normarendszerhez való eljutás; a harmadik szint pedig bizonyos kiemelt értékek követésének érvényesítése. A másodiknál példaképpen a kínzás és a halálbüntetés tilalmának növekvő elfogadottságát vezeti le a szenvedéstől való irtózásunkból; a harmadiknál egyrészt az egészség értékét említi, mint ami a jelek szerint a dohányzás tilalmasításában már most hatékonyan nyomul előre, másrészt az egyenlőségét, amely pedig várhatóan nemsokára az ember és állat közötti különbségek további relativizálásában fog újabb jelentős szerephez jutni.
Virtigli konzervatív körökben nyilván elnéző, ha ugyan nem megvető mosoly fogadná az erkölcsi haladás efféle téziseit és bizonyítékait. Az ember rossz, legföljebb félelemből vagy kényelemből - tehát erkölcsi hibából - vehető rá normakövetésre, úgy is csak ideig-óráig. Ráadásul a félelemből és a kényelemből követett normák előítéleteket és opportunizmust szülnek, így ahelyett, hogy erkölcsileg jobbá tennék a világot, legföljebb megszokhatóvá képesek tenni. A rabszolgák nem szoktak lázadni, mint ahogy a proletariátus sem tette; a korrupció és vérbosszú normái meglepően tartósak - és így tovább. Aztán gyakran még az ilyen rend is fölborul, s a népek megújult kedvvel öldösik egymást bel- és külháborúkban egyaránt.
Nyilván azon is lehetne vitatkozni, sőt derülni, hogy a szenvedéstől való visszaborzadásunkból fakadó újabb keletű tilalmaink és előírásaink erkölcsi haladásnak nevezhetők-e, ha mondjuk közben az emberi méltóságérzet megóvásának elemi erkölcsi érzelmét kórházi elfekvő osztályok és Megasztár-előválogatók zúzzák szét nap mint nap. Meg azon is, hogy az egészség vagy az egyenlőség egyáltalán bármiféle lényeges értéket is képviselne - talán inkább az erkölcsi hanyatlás jele, ha ezeknek a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítunk.
Ám Lukes mégsem söpörhető le ilyen egyszerűen az asztalról. Ugyanis a konzervatív gondolatmenetnek is van egy öröklött hibája: túlságosan szociologikus. Azaz mindenben igaza van vagy lehet, ha az emberi természet és viselkedés leírásának vesszük, ám morális üzenete mélységes szkepszis, ha ugyan nem cinizmus. S az a baj, hogy a normákról, erkölcsi jóról és rosszról nem lehet teljesen semleges módon beszélni. Ha az emberi természet javíthatatlanul rosszra hajló, akkor nincs és nem is lehetséges erkölcsi haladás; de ha nincs és nem is lehetséges erkölcsi haladás, akkor ugyan miért akarna bárki is jobbá lenni? S ha lemondunk az erkölcsi javulás lehetőségéről, vajon nem ezzel ítéljük magunkat pokolra?
Ismétlem, nem az a kérdés, hogy a politically correct beszédmód kikényszerítése, a dohányzás üldözése, az állatok védelme vicces cél-e vagy sem. Szerintem inkább igen, mint nem. De legalább célok, erkölcsi ambíciók, amelyek mint célok és ambíciók szervesen kötődnek az európai hagyományhoz. S amennyiben elérhetők, annyiban mégis van erkölcsi haladás. A konzervatívoknak abban persze kétségtelenül igazuk van, hogy létezik erkölcsi elkorcsosulás, hanyatlás is. Ellentétben a tudományos haladással, az ismeretek elvileg korlátlan gyarapodásával, az erkölcsi haladás jóval nehezebben értelmezhető, és megfér a hanyatlással is. Még egyetlen jellemen belül is, pontosan azért, mert az erkölcsi haladás tudatosulása egyúttal kísértés is. Minél jobbnak tudom magam, annál jobban ki vagyok téve az önelégültség és a gőg bűnének. Így van ez társadalmi méretekben is: minél elégedettebbek vagyunk bizonyos morális sikerekkel, annál elviselhetetlenebbekké válunk mások számára. Pál apostol figyelmeztetése már-már könyörtelen: ha szét is osztom mindenemet, és másokért égek is el, szeretet híján mindez semmit sem ér nekem. Így csak arra a következtetésre juthatunk, hogy az erkölcsi haladás lehetőségét tagadni erkölcsi hiba, haladni nem akarni szintén, a haladást túlságosan komolyan venni pedig súlyos kísértés.
Elismerem, ez a konklúzió nem éppen lelkesítő, sokak szemében egyenesen kiábrándító. De remélhetőleg világos és követhető. S ami legalább ennyire fontos: értelmes párbeszédet tesz lehetővé eltérő világnézetű emberek között.
