Bán Zoltán András

A Szépírók Társaságának közleménye alá.

És jön a szellem alvilági tájairól feltörő rizsa.

A régi karikatúra és szatíra amolyan közröhej volt: egy közösség vagy annak egy komoly része kacagott benne a másikon és olykor önmagán is.

Lassan kezd kiürülni szellemi életünk azon színpada, mely nagyjából 1968 táján kezdett berendezkedni, és aztán 1989-ben a legnagyobb reményekkel foglalta el a magyar világot jelentő deszkákat.

A költőről írt, amolyan összefoglalónak szánt cikkemet ezzel zártam e lapban: „Most, 2003 végén nem tudhatjuk, mi marad meg költészetéből, és aligha lehet megnevezni azt a bizonyos 10-12 verset, amely Gottfried Benn szerint egy nagy költőtől bizonyosan fennmarad. Mindamellett az összes versek kiadása valószínűleg a kimenő év legfontosabb irodalmi eseménye.”

Nyilván vitatható, de aligha teljesen abszurd tézis, hogy a II. világháború az NDK 1989/90-es összeomlásával ért véget. De az már eléggé nyilvánvaló, hogy a tegnap még két, ámde ma már ismét egy Németország számára ezzel szellemileg új szakasz kezdődött.

Grandiózus Liszt-életrajza után Alan Walker a zeneszerző pályájának egyik legfontosabb mellékalakját, Hans von Bülow-t mutatja be. Teljes portrét kíván festeni, amolyan kritikai életrajzot adni, amely egységben ábrázolja a művész életét és tevékenységét, ráadásul nem feledkezik meg utóéletéről sem. Ám ez szerfölött bonyolult, hiszen Bülow is elmondhatta volna magáról, amit Füst Milán: „életrajzom nincs is, csak munkarajzom van”.

Most, amikor megszűnik a Lukács Archívum, vagy ha nem, akkor olyannyira átalakul, hogy elveszti archívum jellegét, akaratlanul is az a képzet keletkezik sokak fejében… De kikében is? Ezt nem tudom pontosan, de az elgondolásuk lényegét tisztán hallom: ez a Lukács kőkemény komcsi volt; jó, rendben, művelt meg okos is talán, de végeredményben nem egyéb, mint amolyan magasabb rendű Biszku Béla. Minek ennek archívum?