Aktualizáljunk: a napokban megjelent Összegyűjtött versek Várady Szabolcs által szerkesztett, sok, eddig ismeretlen verssel, töredékkel bővült kiadása valószínűleg a kimenő év (egyik) legfontosabb irodalmi eseménye.
És ekkor feltehető a kérdés: vajon mi marad meg az életműből? Patetikusabban: arról kell vagy lehet döntenünk, hogy az életmű halhatatlan-e, és ha igen, milyen mértékben és mitől. Ha nem, mitől nem, és mitől netán mégis igen?
Mi, mai magyar irodalmárok abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy van valamiféle zsinórmértékünk a Petri-féle halhatatlanság tárgykörében. Ez pedig legfontosabb pályatársa, a szerencsére még most is köztünk élő, immár 80 éves Tandori Dezső, akiről két hete, ismét e hasábokon, azt írhatta le Ács Pál, hogy „klasszikus”. És ezzel aligha száll bárki is vitába az irodalmi világban. Már 1972-ben (!), a két költőről írt kritikájában (Valóság, februári szám) Várady Szabolcs szinte az evidenciák erejével jelenthette be, hogy „ők szabnak új irányt a magyar költészetnek”.
Igen, bólint szinte mindenki manapság. Igen, Tandori. És bólintanak a fiatalok, az öregek, a középkorúak, a hermeneuták és dekonstruálók, bólint a vén cigány, a pásztorok királya, a szürkék hegedőse és az eltévedt lovas; bólogat a romlás virága; hungarofuturisták és posztújholdasok, neoavantgárdok és a slam poetry képviselői, Erdély Miklós követői, a megkésett hajastiboristák – majdnem mindannyian. Igen, Tandori. Akiről a nem-költő Esterházy azt írta: „Az a változás, amely az ún. új prózához köthető, az vele kezdődött. Mindnyájan sokat köszönhetünk neki. Ami pedig az újítások leleményességét és sokoldalúságát illeti… nos, a saruja szíját megoldani is méltatlanok volnánk.” Igen, Tandori – hümget (mint Kántor Péter Közös sétánk című versében a költő és „TD”) az irodalmi világ apraja-nagyja. Hm, Tandori már életében is klasszikus.
Merülni
Na de a tizennyolc éve halott Petri??!! Akiről Károlyi Csaba azt írta 2008-ban, hogy mítoszának vége, életműve süllyed. Négy éve pedig az újabb prózaíró generáció egyik vezető szerzője, Bartók Imre jelentette ki, hogy művészete és élete „egyszeri, öngyilkos performansz, nagy és korszakos, poétikailag is roppant tanulságos versekkel, de hogy ma bármiben is követendő példát jelentene, azt nem hiszem”. Sipos Balázs meg pár hónapja jelentette be, hogy a Holmi, úgyszólván Petri irodalmi családi köre, „nem kortársunk”.
Szóval Petri maradandósága messze nem evidencia. Petri természetesen mindig tudta, hogy Tandori a legfontosabb pályatársa. 1977-ben ezt írta egy naplójegyzetében: „Saját nemzedékemből engem kizárólag Tandori érdekel. Tandori az egyetlen nagy formátum ma, aki tényleg működik a pályán.”
Úgy tűnik, hogy Petri művészetében túl sok a salak (Bartók Imre szavaival élve „nem ritkán kásás állagú szöveg”), mely akadályozza klasszikussá válását. Persze Tandorinál még több a hulladék, csakhogy ő még az elütéseket is beépítette a versekbe (szándékos elütés néven), azaz a salakot is mintegy megáldotta; ez volt „a talált tárgy megtisztítása”. Másként: a közhely színeváltozása, The Transfiguration of the Commonplace, ahogy Arthur C. Danto könyvének címe mondja.
Ezt is felmérte Petri, amikor Tandoriról beszélt: „Őneki sikerült – a maga számára folytatható formá(ka)t kialakítani. Borzasztó szerencsés művészi alkat a bármire egyforma költői receptivitásával”.
Petri nem volt öncsaló, tudta, hogy ő más alkat, és azt is látta, milyen kockázatos, mennyire privát, olykor szinte naturalista anyaggal dolgozik. Tudta, amit Tandori írt a harmadik kötete fülszövegében: „közhelyszerűen létezünk; és mégis mennyi furcsaság történik velünk”. De ő nem megdicsőíteni vagy átváltoztatni akarta a közhelyek világát, hanem nyakig el akart merülni benne. Mivel nem tehetett mást.
Egy feltehetően 1973–74-ből származó feljegyzésében így látta költői helyzetét: „Én tehát egyszerűen ábrázolom egy magányba belekényszerített, a hétköznapi élet személyes dolgai közé visszaszorított egyén életproblémáit. És mivel az egész »filozófiám« és legspontánabb önérzésem szerint egy ilyen élet torz, üres, boldogtalan – tehát egy torz, üres, boldogtalan egyént ábrázolok –, akinek egyetlen megőrizhető képessége: helyzetének tudata; ezért válik centrálissá az undor és az önmegvetés az utolsó időszak verseiben. És ezért alkotják verseimet kizárólag egy értelmiségi felbomló életének motívumai, mert kizárólag ilyen életekkel vagyok és lehetek kapcsolatban. (…) Ezek a versek csak ilyenek lehetnek, s ugyanakkor állítom, hogy – függetlenül e versek esztétikai kvalitásaitól, pláne maradandóságától – én vagyok az egyetlen radikális költő Magyarországon – s éppen ezért ilyenek e versek. (…) Talán egyetlen szigorú maximája van az életemnek, amitől soha el nem álltam és nem is fogok. Csak ahhoz van közöm, amihez cselekvőleg közöm van.”
E maximához a síron túl is radikálisan ragaszkodott: a levél, amelyben a Magyar Konyha szerkesztőségének ajánlja szakácsként és íróként önmagát, a dátumozás szerint halála után egy nappal, azaz 2000. július 17-én íródott.
A kormányzat figyelmébe
Tandorival ellentétben, Petri mindig megmaradt romantikus véralkatú, alapjaiban alanyi költőnek. Várady Szabolcs szinte madárjósként mutat rá említett cikkében Tandori látszólagos személyességére (noha akkor még nem ismerhette a következő évek végtelen mennyiségű, a lehető legaprólékosabb beszámolóit Szpéró veréb és a gombfocibajnokság percre aktuális mindennapjairól…). Ezt írja: „Tandorinál a maximális személyesség a személytelenség eszköze. Petri – szándéka szerint – túllép a személyességen, hogy megmentse azt.”
És hát Petri mai ünneplését, klasszikussá avatását akadályozzák közvetlenül politikai versei is; a finnyás orr elhúzza magát, ha ilyesmit olvas az egyébként még számára sem feltétlenül örömteli autokefál-keresztény mai magyar mindennapokban: „Zakatol a szentcsalád / Isten tömi Máriát, / József nem tud elaludni, / keres valami piát.” Vagy ezt: „Az állami ünnep / elhülyült csöndje nem különbözik / a katolikus vasárnapokétól.”
Vagy ezt, ami nem vers, hanem cikk, A szegények karácsonya című publicisztikai írás pár mondata, mely az immár a prehistorikus korszakba tartozó Népszava hasábjain jelent meg 1996. december 24-én: „Ijesztő szolidaritáshiányt érzek a társadalomban. Mintha az lenne az új jelszó: gazdagok, gazdagodjatok, szegények, dögöljetek meg. Én ezt a politikát nemcsak embertelennek, de szűklátókörűnek is érzem. Ahogy Bertolt Brecht mondta: »Akit rúgnak, az visszarúg majd érte.« Ezt ajánlanám alázatosan a kormányzat figyelmébe. Különben boldog karácsonyi ünnepeket kívánok nekik is. Egyenek, igyanak azok helyett is, akik szent karácsonyuk ünnepén is éhezni és fázni fognak.” Az ilyesfajta hang nem illik a klasszikusok tenorjához.
És az is tény, hogy Petri ilyesfajta szerepét a nála jóval finomabb, visszafogottabb és ezért is népszerűbb Esterházy Péter vette át, aki publicisztikájában új családot alapított, mely jóval népesebb volt, mint a Petrié, azaz a Holmi famíliája. Így fordulhatott elő, hogy Esterházyt az ép eszét még el nem vesztett szellemi világ szinte minden szereplője a saját halottjának tekintette. És úgy gyászolta, mintha az apját tette volna sírba. A brutális Petri ezt nem érhette el. Szimptomatikus továbbá, hogy míg Esterházyt folyamatosan támadják bizonyos helyeken (oly görcsös ügybuzgalommal, hogy az inkább illethető a Kulturkrampf, mint Kulturkampf névvel), addig Petrinek még a nevét sem említik e fórumokon.
Szóval Petri sokféle oldalon lett passzé, mármint abban, hogy eséllyel pályázzon a klasszikus rangra.
Volt az 1991-es gyűjteményes Petri-kötet tartalomjegyzékében egy már akkor is sokatmondó, de mára még harsogóbb sajtóhiba: „Hogy elérjek a napsütötte sárig”.
Talán ez a szándéktalan elütés lehet ma Petri művészetének egyik lehetséges summája. Igen, ide ért el, ami sokaknak nem sok, hanem inkább kevés, és a finnyáncoknak nyilván nem a legkellemesebb kilátó.
De kétségkívül elért ama sárig, ami az övé volt, amelyben élt, és ami a mi közös sarunk. Legalábbis azoké, mint például e sorok szerzője, akik személyesen is együtt éltek költészetével és a korszak mocskával a kezdetétől fogva. Sár ez, de versei fénye megvilágítja a mocsárt. A költő saját napja süt le rá, és ránk is ily módon vet rossz vagy jó, de fényt.
„Mint lépcsőházban a pormacska: / gyűlik puhán a korszak mocska.”
Gyűlik tovább. És amíg gyűlik, Petri a miénk. És vele az ígéret, a napsütötte sár, ahová eljutunk egyszer. Markánsan magyar utópia.
