Mintha egy őrült ügyelő félreértette volna munkaköri leírását, és nem a színpadra hívja, hanem leparancsolja onnan a szereplőket. Mindenki elmondhatja a maga halotti litániáját: 2014: Jancsó Miklós, Kovács Ákos, az etnográfus, egyben Tandori bibliográfusa; 2015: Koltai Tamás; 2016: Esterházy Péter, Kertész Imre, Kocsis Zoltán, Márkus György, Réz Pál, Szilágyi János György; 2017: Tarján Tamás; 2018: Bojtár Endre, Melis László. Valahogy így szól a magamé, gondoltam, amikor Tandori Dezső temetésére utaztam a rettenetes trolibuszon, és aztán a hasonlóan rémisztő emberanyagot tartalmazó villamoson. Félelmetes méretű, síremléknek titulált márvány habcsókokon át vezet az út az autópályás benzinkutakra emlékeztető ravatalozóba, ahol alig ötven ember gyűlt össze, vagyis ezúttal van hova leülni.
Nincs nemzeti gyászmunka
Elsőként Tandori közeli barátja, Fried István professzor lép az emelvényre; gyászbeszéde inkább amolyan gyászesszé, hosszú, sokszorosan összetett, okos mondatokban beszél Tandori Dezső „szabadságáról”. Hangja többször elfúl, és egyszer felzokog, amikor ezt a sort mondja: „itt éjszaka koalák járnak”. Végül Arany János sorát kiáltja oda a ravatal felé:
„A lélek él! Találkozunk!”
Ezt követően a Kökény Vonósnégyes tett (sikertelen) kísérletet egy Haydn-tétel eljátszására. Hogy miért éppen ez a darab hangzott el, nem tudni, de hát azt persze senki nem várhatta, hogy Tandori egyik kedvenc bandája, a 4 Non Blondes dübörög majd elő a hangszórókból: „What’s going on?”
Amire a válasz az lehetne: hogy temetés, amely folyik tovább; Fekete Péter államtitkár mond még rövid beszédet, és elindulunk a sír felé. Itt Hegedűs D. Géza szavalja el Tandori Szpéró gesztenyefája című, a legkevésbé sem szavalatnak szánt versét; a szertartás a Himnusz hangjaival ért véget.
Utóbbin még azok is fennakadtak, akiket egyébként hidegen hagyott a Tandori személyiségéhez végtelenül nem illő állami temetés gondolata. De úgy érzem, az állam ezúttal nem tolakodott oda, ahol semmi keresnivalója. Egyszerűen csak megtette a kötelességét, azaz a maga költségén és módján eltemette a nemzet egyik nagy alkotóját, vitathatatlan zsenijét. A temetés után egy jeles irodalmárunk azt írta a nekem címzett e-mailjében: „Szervezni kell még egy civil temetést.” Lehet. Senkit nem akadályoz semmi, hogy a maga módján ő is elparentálja a halottját.
De úgy érzem, az irodalmi világ nemigen van felkészülve erre. A megjelentek meghökkentően kis száma olyasvalamire utalt talán, hogy Tandori és az irodalmi világ, no meg az olvasóközönség viszonya az utóbbi évtizedekben nem volt felhőtlen. Esterházy halálakor azt írtam, hogy nemzeti gyászmunka kezdődött. Ilyesmiről ezúttal nem beszélhetünk.
Esterházy Kertész Imre temetésén mondta ezeket az emlékezetes szavakat: „A temetés nemcsak arról szól, akit temetünk, hanem akik temetnek, azokról is. Rólunk. De teremt-e a koporsó egy közös mi-t, ez is kérdés.” Úgy érzem, Tandori koporsója nem teremtette meg ezt a közösséget, ezt a mi-tudatot. És akkor talán cikkem alcímét így kellene módosítani: Eltemették Tandori Dezsőt.
Klasszikus zseni?
Hogy Tandori zseni volt, abban feltehetően mindenki egyetért. Olyasfajta, talán klasszikus zseni, amilyennek Bertrand Russell látta Wittgensteint: „talán soha nem ismertem senkit, aki a zseni hagyományos elképzelésének ilyen tökéletesen megfelelt volna”. A klasszikus zseni öntörvényű, megragadhatatlan, kiismerhetetlen, nagyjából olyan, ahogy Schiller jellemezte: „Naivnak kell lennie minden igazi zseninek, különben nem zseni. Egyedül naivitása teszi zsenivé, s ami intellektuális és esztétikai tekintetben jellemző rá, arra morális téren sem cáfolhat rá. Mivel nem ismeri a szabályokat, a gyengeség mankóit és a fonákság porkolábjait, hanem pusztán a természet vagy az ösztön vezeti őt őrangyalaként, ezért nyugodtan és biztosan megy át a hamis ízlés minden hálóján, melyekbe a nem-zseni óhatatlanul belegabalyodik, ha nincs benne annyi okosság, hogy messziről elkerülje őket.” És: „Nem elismert elvek, hanem ötletek és érzések szerint jár el; ám ötletei egy isten sugallatai (minden, amit az egészséges természet tesz, isteni), érzései pedig törvények minden kor és minden emberi nemzedék számára. Magánéletében és erkölcseiben ugyanazt a gyermeki jellemet mutatja, amelynek művei a lenyomatai.” Ez már nem annyira áll Tandorira. Schiller gondolatmenetét követve: ő inkább szentimentális, nem pedig naiv zseni volt.
Nem volt társasági ember, és kellemesnek sem volt nevezhető, noha döbbenetes telefon-monológjai vagy kocsmai előadásai éppen olyanok voltak, mint a regényei, csak rövidebbek. Amikor kijött egy-egy prózakötete, meghökkenve ismertem fel a részben már hallott magánbeszédeket bennük: a regények rögzített improvizációknak hatottak.
Róla mindig az a jellemzés jutott eszembe, amelyet Wolfgang Hildesheimer adott Mozart és a külvilág viszonyáról: „Tegyük fel hát ezt a kérdést: mi jól éreztük-e volna magunkat a társaságában? Végletes, sőt sokszor erőszakos lazasága előmozdította vagy akadályozta volna-e a mi ellazulásunkat? Talán sokkal szembeszökőbb tünetek is mutatkoztak itt, az elhanyagoltság penetráns jegyei, olyan lomposságé, melyről már leszokni nem lett volna érdemes, még akkor sem, ha tudott volna róla. Talán piszkosak voltak a körmei, kellemetlenül viselkedett az asztalnál, vagy köpködött beszéd közben? Ki tudja, nem azt mondtuk volna-e: »Kétségtelenül zseni a pasas, de nem kibírhatatlan?« Talán kerültük volna, nem hívtuk volna meg ebédre, talán még meg is tagadtuk volna?”
Agya szüntelen termelt, ám ezt szinte mindenfajta ellenőrzés nélkül tette. Vagy másként és éppen az ellenkezőjét megfogalmazva: agya minden saját termékét agyonellenőrizte, az agy termékeit újabb agyi termékek ellenőrzik és kommentálják, erre újabb reflexiók születnek, és így tovább – tényleg a végtelenségig. Ez a Tandori-féle művészet látszólagos formátlanságának a titka: nála soha semmi nem befejezett, hiszen bármiféle lezárás a reflexiók végét jelentené, ám ez soha nem következhet be, mivel maga a mű semmi más, mint reflexiók sorozata, a műre magára és a rá vonatkozó reflexiókra. És így tovább. Ekkor minden a végtelenbe fut.
Tandori egy idő után amolyan egyszemélyes valóságshow-t játszott. De nála a megfigyelő és a megfigyelt személye egybeesett, azonossá vált. Tandori önmaga Big Brotherje lett, aki Big Brothert, azaz önmagát figyeli meg. Lemondott a világról radikálisan, és ezzel talán mégis a romantika eszményét valósította meg, azaz az élet és a művészet egységét, olyan alkotóét, aki önmagát is műalkotássá tette.
Élete igazolta költészetét, és viszont: a mű garantálta az életét. A kissé elfeledett jelentős német író, Hebbel egyik naplóbejegyzése tökéletesen festi le ezt a beállítódást: „Az Énem a költészetemtől függ; ha a költészetem tévedés, akkor én magam is az vagyok.”
Ehhez példátlan gátlástalanság kellett, innen a sok jav. megjegyzés a szövegeiben, meg a szándékos elütés stb. Talán ez is a zsenialitása része volt; rajta művészként semmit sem lehetett számonkérni, hiszen a véletlent is szükségszerűvé tette. Kivonta magát a kritika és a közönség hatóköréből. Farkas Zsolt 1994-es, voltaképpen hírhedt esszéjének egy állítása elég találó, ha nem tévedek: „A Tandori-szöveg mindent tud magáról. Az esztétikai, filozófiai, irodalmi és – végeredményben – történelmi kontextusról. A reflexivitás e fokán álló szöveg minden kívülről érkező kritikát érvénytelenné tesz.”
Teendőink
Ismét Esterházy gyászbeszédéből idézek: „Temetésen nem kell a végső szót kimondani. A temetés nem a vége valaminek, hanem a kezdete. És nem az örök életre gondolok, hanem a teendőinkre, amelyeket ránk hagyott a halott.”
Miféle teendőink vannak Tandorival? Sok és bonyolult feladatok. Roppant munka. Először is talán el kellene olvasunk azt a 127 önálló kötetét, amelyet a Digitális Irodalmi Akadémia honlapja számontart. Amúgy itt sem ártana némi munka: a DIA honlapja szakirodalom cím alatt mindössze három írást sorol fel, abból az egyik Farkas Zsolt idézett esszéje, a másik Kabdebó Lóránt 1980-as (!) kritikája. A harmadik tétel pedig a Gergely Ferenc és Kovács Ákos által összeállított bibliográfia digitalizált verziója, ám ez csak 2003 augusztusáig követi a megjelenéseket, noha a könyv formában publikált, A hetvenéves Tandori Dezső válogatott bibliográfiája című kiadvány 2008-ig regisztrálja a Tandori-könyvészetet.
Aztán nem ártana írni legalább egy, de inkább öt Tandori-monográfiát. Doboss Gyula: Hérakleitosz Budán (Tandori Dezső munkásságáról) című kötete 1988-ban jelent meg. Tíz évvel később ezt követte Fogarassy Miklós műve, a Tandori-kalauz. Azóta szinte semmi. Legfeljebb Szabó Szilárd rövid, mindössze 100 oldalas, 2000-ben publikált, illetve Bedecs László 2006-os, csak Tandoriról szóló tanulmánykötetét említhetjük. Persze rengeteg kritika, esszé jelent meg Tandori műveiről, amelyekből ideje lenne csinálni egy reprezentatív válogatást. Ám a monográfiát semmi sem pótolhatja. De aligha valószínű, hogy a közeljövőben megszületik ez a mű. Pedig lépni kellene. Mint hírlik, a minisztérium már megbízott valakit az 1956 és 2018 közötti irodalmunk történetének megírásával. A temetést átengedhetjük a kormánynak. Az irodalomtörténetet azonban nem.
És ki kell majd adni a hagyatékát. A temetésen Tandori egy bizalmi embere azt mondta: négy köbméter (!) papír, kézirat, rajz maradt utána. Vagyis akad még rengeteg filológiai tennivaló Tandori körül. Munkával kell megőriznünk emlékét. Akkor talán lassan majd megértjük, ki volt az a tökéletesen valószínűtlen ember, aki évtizedeken át itt járt és alkotott közöttünk. És akkor netán megértjük a közegét is, ami a miénk is volt és van. Közelebb jutunk magunkhoz.
Végül hadd idézzek fel egy személyes emléket! Egyszer éppen az azóta megszűnt Mérleg borozóban ültem, amikor bejött Tandori Dezső. Akkor válogattam a Szép versek 1996-os kötetét, és elmeséltem neki, hogy a Húzott felhők, három ló című verse áll majd a könyv élén. Erre elmondta a verset, fejből, hibátlanul és csodálatosan. Aztán elmondta még egyszer. Egészen másként. És aztán harmadszorra is, ismét más tónusban. Félelmetes volt. Végül csak ennyit kérdezett: „Arany óta nem írtak ilyen szép elégiát, ugye?” Hát erre csak most tudok felelni, mégpedig Illyés soraival, akinek nagy halálversét (Kháron ladikján) éppen Tandori hangszerelte át a saját nekrológjára (már 1976-ban!) ezzel a ma dermesztően ható címmel: (1938– ). Az öreg Illyés így beszélt: „Isten hozzád és Isten hozzád. / Repül gyászhírekkel a Föld.”
