„Nehéz szatírát nem írni” – Juvenalis klasszikus mondata különösen olyan időkben igaz, mint a mai magyar, amelyben a politikai világ szinte szakadatlanul a legvadabb kijelentésekkel, valamint persze tettekkel gyötri szerfölött leleményesen a magyar embereket.
A nagyjából 2000 éve született római szerint elég kimenni az utcára („Hát nem elég anyagot nyújt táblám teleírni / bármelyik utca?!”); nálunk már ki sem kell menni a magyar lakásból, elég bekapcsolni a magyar tévét.
Ennek ellenére kevés gúnyiratot olvashatunk, és a karikatúra műfaja sem virul honunkban. Mindkettőre magyarázat lehet az internet mindent felfalni vágyó mentalitása – ami persze nem magyar specialitás. A szatirikus hangvétel a kommentálás műfajában találta meg valódi terrénumát, míg a karikatúra a „mém”-nek vagy „gif”-nek nevezett képes krokikban virul. De míg az irodalom terén élhet a remény, és elképzelhetjük, hogy valaki egyszer csak előáll egy átfogó mai magyar szatírával, addig a klasszikus, vagyis rajzos-szöveges karikatúra feltámadása fölötte valószínűtlen.
Pusztán azért, mert ideális helye a nyomtatott sajtó,
az pedig folyamatosan sorvad.
Ráadásul a karikatúrához kell némi szakmai tudás (magyarán: magas fokú rajzkészség), netán a vele szövetséges nyelvi humor, ami egy gif esetében nem elengedhetetlen, ide elég olyasmi, hogy a jelenlegi magyar miniszterelnök képét rákopírozzuk Superman fejére. És az is jellemző, hogy a jelenlegi magyar kormányfő a Muppet Show-ra hivatkozott a Soros–Juncker-plakátok esetében.
| ||
A tömegkultúra internacionális hősei mindenkit megtalálnak az interneten, hiszen ők biztosítják a mai közönség mitológiapótlékát. Van néhány kivétel; talán Marabu karikatúráit lehetne elsőként megemlíteni, de úgy vélem, ezek szellemességben jóval elmaradnak a rajzoknak helyt adó HVG egykori címlapjai mellett, amelyek részben valódi politikai karikatúraként működtek.
A régi karikatúra valamennyire a képzőművészet része volt, ebből eredően vannak halhatatlan alkotói is (legyen elég most Daumier megnevezése), ami nem mondható el a mai, mégoly szellemes netes csibészek egyikéről sem. Az ő műveik legfeljebb egynyáriak, de sohasem évelők. A régi karikatúra és szatíra amolyan közröhej volt: egy közösség vagy annak egy komoly része kacagott benne a másikon és olykor önmagán is. A mai kommentek magánmosolyok, ráadásul anonim vagy nick name-ekkel fedett kacagások. A klasszikus karikatúra az önismeret részét alkotta,
annak lehetett harsány mankója.
Ahogy Széchenyi egyik állandó döblingi látogatója, Kecskeméthy Aurél írta a mindössze fél évig (1863. január–június) megjelenő Handabanda című politikai élclapja búcsúztatójában: „Hiányt szerettünk volna pótolni; miután az összes politikai s szépirodalomban nem találunk közeget, mely ferdeségeinket néven nevezi, s hízelgés által elkényeztetett nemzetünknek korlátoltságát, gyengeségeit, bohóságait rosszakarat nélküli tréfák, vagy ha kell, kíméletlen gúny tárgyává tegye s az által önismeretre vezesse.” És mi volt Széchenyi utolsó nagy műve, a Nagy Magyar Szatíra eredetileg tervezett címe? Önismeret.
A friss kiadvány a magyar politikai karikatúra 1848 és 1989 közötti történetét taglalja részletesen és okosan, rendkívüli minőségű képanyag bemutatásával. De a szerzőknek előbb meg kell határozniuk, mi is a politikai karikatúra. Itt egy Dietrich Grünewald által adott definíciót tartanak irányadónak: „az a karikatúra, amely aktuális eseményeket, folyamatokat, döntéseket, pozíciókat és magatartásokat kritikusan tematizál, hozzátartozik a politikai befolyásolás eszközeihez és a nyilvánosságnak szól”.
Persze ne feledjük a speciálisan magyar viszonyokat. Ha a karikatúra „hozzátartozik a politikai befolyásoláshoz”, akkor nem kérdés, hogy
olykor akár kormánypropagandaként is működhet.
És láss csodát: a mindmáig felülmúlhatatlan élclap, a Borsszem Jankó (Ágai Adolf szerkesztésében) kormánypárti újságként alakult meg 1868-ban, olyannyira, hogy állítólag a címet is az aktuális miniszterelnök, Andrássy Gyula adta. Ágai félelmetes ötletgazdagsággal teremtette meg ama figurák sokaságát, akikről még az is tud, aki soha a kezébe nem vette az újságot: Mokány Berci, Seiffensteiner Salamon, Spitzig Itzig. És kellett ide még két rajzoló: Jankó János és az ideiglenesen hazánkban tartózkodó cseh zseni, Karel Klíč.
| ||
Igen, a Borsszem Jankó kormánypárti vicclap volt, de ez a kormány progresszív célokkal működött egy ideig, mégpedig éppen a Kecskeméthy által vázolt céllal, mely nem volt egyéb, mint „a nemzetnek, mondani szeretném »polgárosítása«, ha e kitétel gúnyos mellékízt nem kapott volna utolsó időkben azon illetéktelen képviselők által, kik értelmét szóban, tettben parodizálták”.
És ezzel visszaértünk a hazai jelenünkbe. Akkor a kérdésre, hogy miért olyan csenevész mai humorunk, azt felelhetné egy potenciális gúnyrajzíró: minek ma szatírát írni, hiszen a jelenlegi politikai aktorok már eleve önmaguk paródiái, pártállástól függetlenül. Lehet. „No de ez csak mégse válasz?!” (Heine/Karinthy).
(Nyitókép: karikatúristák a Városligetben 1938-ban. Fotó: Fortepan.)
Írták: Hermann Róbert, Takács Róbert, Tamás Ágnes, Vörös Boldizsár. Országház Könyvkiadó, 2018, 227 oldal, 8015 Ft
