Lator László 1927-ben született Kárpátalján, Tiszasasváron. 1947-től az Eötvös Collegium hallgatója volt, 1955 és 1989 között az Európa Könyvkiadó latin csoportjának szerkesztője. 2007-ben ünnepelte nyolcvanadik születésnapját, ennek alkalmából jelent meg Az egyetlen lehetőség című, válogatott verseit tartalmazó kötete, 2008 elején ennek alkalmából készítettünk vele interjút. A 95 évesen elhunyt Kossuth-díjas és József Attila-díjas költőre, műfordítóra, esszéistára most ezzel emlékezünk.
Magyar Narancs: Nemrég ülted nyolcvanadik születésnapodat, melyhez gratulálunk. Sokat éltél és láttál, és önként adódik a kérdés: soha nem gondoltál arra, hogy megírd a memoárjaidat?
Lator László: Gondoltam, annyira gondoltam rá, hogy már írom is, egy-egy részlete már meg is jelent, az egyik például Hold utca címen a Mozgó Világ februári számában. Most éppen a makói éveimet írom, de oda más színhelyek, idők is bekerülnek, mert nem időrendben idézem fel az eseményeket. Szóval dolgozom, és remélem, lesz még időm, erőm befejezni.
MN: A Hold utcáról nyilván Vas István jut eszébe az embernek. Hatott-e rád az ő híres önéletrajza, a Nehéz szerelem?
LL: A Hold utca címet nem Vastól vettem, véletlenül én is laktam a Hold utcában. Persze a Nehéz szerelem állandó olvasmányom, ráadásul Vassal hosszú és igen közeli kapcsolatban voltam, már 1947-ben vagy 48-ban ismertem. Munkát adott a legnehezebb éveimben, később évtizedekig együtt dolgoztunk az Európa Könyvkiadóban. De az ő memoárregényét nem lehetett mintának használni. Úgy vagyok vele, mint ő Weöres Sándorral. Egyszer azt mondta: Szabó Lőrinc vagy Illyés egy-egy versét irigylem, mert úgy érzem, én is meg tudtam volna csinálni; de Sanyit nem érdemes irigyelni, úgysem lehet utánacsinálni semmit.
MN: Azt mondtad, nem időrendben írod az emlékeidet. Milyen módszerrel készül a te önéletrajzod?
LL: Leginkább azt mondhatnám, hogy asszociációs technikával írok; egy-egy esemény előhív az emlékezetemből valami régebbit, későbbit, szóval ide-oda járkálok az időben. Ha nem volna nagyképűség, azt mondanám, hogy prousti módszerrel dolgozom.
MN: Vas könyvében fellépnek szereplők, akik alapvetően hatottak az életére, gondolkodására. Illyés ilyen, Kassák ilyen. Kik voltak azok, akik döntően hatottak az életedre?
LL: Hirtelenjében nem tudok ilyet mondani. Amit csináltam, arra nem egy-egy költő volt hatással, hanem sokan. Tizenéves koromban természetesen utánoztam. 1944-ben, Zilahy Lajos Híd című folyóiratában megjelent egy versem, derék volt, csak éppen olyan, mintha Juhász Gyula, Kosztolányi és Tóth Árpád együtt írták volna.
A makói éveimben komolyan hatott rám az avantgárd, ami meglepően hangozhat, mert mostanában én vagyok az "ókonzervatív szelleme" a magyar költészetnek.
Később azért tanultam meg franciául, hogy eredetiben olvashassam Apollinaire-t. Odavoltam a fiatal, a szertelen Kassákért, ma is hosszú részleteket tudok a Ló meghal-ból meg a számozott versekből. Nagyon szerettem, fordítottam is az őrült osztrákot, Georg Traklt, később Paul Celant, akitől egy egész kötetnyi verset fordítottam.
MN: Inkább azt szeretném tudni, hogy mint ember ki volt meghatározó jelentőségű az életedben.
LL: Csak azt mondhatom, hogy senki. Nem választottam magamnak mestereket. Talán mert szemérmes, zárkózott alkat vagyok. Lehetett volna például Fülep Lajos a mesterem, akit jól ismertem, az Eötvös Collegiumban tanárom volt. Sokan láttak benne példa- vagy apaképet; jártak hozzá később a Széher úti házába. Gondold el, Weöres A hallgatás tornya című kötetét úgy dedikálta neki eredetileg, hogy "Fülep Lajos bátyámnak, akit az egyetlen magyar műértőnek ismerek". Olyanfajta ember, akihez hasonlítani szerettem volna, nem akadt az életemben. Voltak kamasz koromban elérhetetlen, távoli csillagoknak látszó költőeszményeim. Pesten szerencsés helyzetbe kerültem, megismerhettem, kivált Sárközi Mártánál, az akkori Válasz folyóirat összejövetelein ezeket az óriásokat, és megismerhettem gyarlóságaikat is. Rájöttem, hogy egy-egy nagy költőt emberi mivoltában nem kell okvetlenül példaképnek választani.
MN: Említetted Sárközi Mártát. Ez a találkozás nyilván a negyvenes évek legvégén lehetett, vagyis a Rákosi-rendszer küszöbén, nem különösebben szép időszakban. Mi volt az életedben a legförtelmesebb élményed? Talán nem is anynyira történelmileg, mint emberileg.
LL: Az életem történelmileg legnehezebb szakasza az volt, amikor a háború végén, tizenhét éves koromban, leventeként behívtak és kiképeztek, aztán előbb amerikai fogságba estem, végül, mert akkor a szülőföldem, Kárpátalja már a Szovjetunióhoz tartozott, egy szovjet gyűjtőtáborban, Breszt-Litovszkban lettem nagykorú. Innen vitték "javító-nevelő munkára" a német fogságba esett szovjet katonákat, a Németországba hurcolt kényszermunkásokat meg a vlaszovistákat (a németekhez átállt, Vlaszov tábornok vezette ukrán katonák – a szerk.). Vagy hetvenen voltunk ott kárpátaljai magyarok. 1945 végén valami csoda folytán sikerült kiszabadulnunk. Innen hazamehettem a szülőfalumba, aztán átszöktem Magyarországra. Ez már veszélyes vállalkozás volt, mert a határon lóháton jöttek a határőrök, és lőttek a szökevényekre, de végül is jól végződött, mert három hét alatt eljutottam a szüleimhez, Makóra. De ennek már több mint hatvan éve, és sokáig álmodtam még a háború rémségeivel, de ha visszagondolok, az egész inkább szórakoztat.
Más kérdés az emberekkel kapcsolatos élményeim. Itt rémes dolgokat éltem át, mondanom sem kell, hogy a fordulat éve után. A koalíciós időkben mindenféle szépet képzeltünk el, hogy mi lesz itt az országban. Ekkor bekerülhettem az Eötvös Collegiumba, ami nagy szerencsének számított, hiszen ingyen kaptunk szállást, ételt, ráadásul olyan oktatást, melyből részben, legalábbis a szemléletet tekintve, még ma is megélhet az ember. Akkor jött a fordulat éve, és a kollégiumot elkezdték támadni, ami logikus volt, hiszen itt éppen az volt a lényeg, hogy senki semmiféle tekintélyt nem tisztelt, csak a szabad, a személyes vélemény számított, a szellemi függetlenség. Ez a jó értelemben vett destruktív szellem tűrhetetlenné vált ekkor, és megkezdődött a kollégium megtisztítása az úgynevezett ellenséges elemektől.
Nekem például az volt a bűnöm, hogy a könyvhivatal betiltotta a már kiszedett verseskötetemet.
Ezt akkoriban nem egy engem ért sajnálatos eseményként értékelték, hanem bűnként, hiszen akinek a könyvhivatal betiltja a munkáját, az nyilván nem véletlenül történik. És amikor a Rajk-per zajlott, akkor a kollégiumi gyűlésen azt várták, hogy álljon föl az ember, és követelje, hogy akasszák fel őket. Ez kötelező volt. Én nem álltam fel, nem politikai meggyőződésből, hanem mert ez az ízlésemmel nem fért össze. Ez is főbenjáró bűn volt. És ekkor azok az emberek, akikkel pár hónapja még természetes, jó kapcsolatban vagy éppen barátságban álltam, azok rám mutattak, és követelték, hogy távolítsanak el. A gyűlölködés eltorzította vádlóink arcát, jellemét. Rossz volt látni a hóhérösztönt azokban, akikkel nemrég még együtt ültem a könyvtárban, az ebédlőasztalnál. Na, ez volt életem egyik mélypontja. Aztán ezt is jóvátette a sors, mert azt hittem, az egyetemről is kirúgnak, állást sem kapok. Nem így történt, elmehettem tanárnak Körmendre, bár a kinevezésem úgy szólt, hogy nem taníthatok, csak általános iskolában, mégis egy gimnáziumba osztottak be. Ez a körmendi négy esztendő életem egyik legboldogabb időszaka volt.
MN: Szerinted a magyar irodalom számára a Rákosi- vagy a Kádár-rendszer volt borzalmasabb?
LL: Nekem a Rákosi-korszak volt a tökéletes diktatúra. Nem tudtam olyan verset írni, amelyet közöltek volna. A Rákosi-rendszer a magyar irodalom jobbik részét teljesen kizárta a publikálásból. A Kádár-rendszer bonyolultabb volt, de mégis a hatvanas években kezdődött el a Rákosi-rendszerben elnémított írók kiadása. Megnyílt valami, bár az engedékenység mögött nyilván politikai szándék állt. Nem kellett hűségnyilatkozatot tenni, csak elhallgatni ezt-azt. Lehet, hogy sokaknak, például az olyan, politikus alkatú íróknak, mint mondjuk Mészöly Miklós, el kellett hallgatniuk időről időre, de előbb-utóbb mégis megjelentek. A világirodalommal sokkal könnyebb volt. Nemcsak a klasszikusokra gondolok, hanem arra, hogy az akkori kortárs világirodalomból, egy-két tiltott kivételével, szinte minden megjelent akkoriban magyarul. Gondolj csak a Modern könyvtár köteteire!
MN: Már a rendszerváltás előtt elkezdődött a híres, úgynevezett műfordítói szemináriumod, amely igazából azonban amolyan költő-mesteriskolaként működött. E szeminárium hallgatóinak számos tagja azóta befutott költő lett, így a te személyes befolyásodat az újabb kori magyar lírára aligha lehet túlbecsülni. Ez egy bizonyosfajta költői eszményt jelent, legkivált a formakultúrának a primátusát. Viszont úgy látom, hogy mostanában mintha erősen megkérdőjeleznék ennek az eszménynek a hitelét. Mi a véleményed erről?
LL: Először is nem gondolom, hogy van egy egységes mai magyar költészet. Sokféle színezetű, sokféle szándékú költészetről lehet beszélni. Hozzám nemcsak Szabó T. Anna, Tóth Krisztina, Imreh András járt, hanem Kemény István és Vörös István, de említhetném Varró Dánielt is. Szóval: sokféle hang, sokféle hajlam. Igaz, úgy képzeltem, hogy a mesterséget mindenkinek meg kell tanulnia. Utána azt csinál, amit akar. De az nem megy, hogy valaki nem tud egy négyes jambusi sort összehozni, tisztességesen rímelni, és akkor inkább szabad verset ír. Persze ezt is lehet, mert Kassáknak sikerült, de ez nagy ritkaság. Szétrúgni csak akkor lehet valamit, ha már tudjuk, mit rúgunk szét. Sok verset olvasok most is, és nem tagadom, a divatokat nem mindig szeretem. Sokan használják a szlenget, a szándékosan vacak dumát, igyekeznek jópofán beszélni, elmondani egy kis történetet. De a lényeg az, hogy ezt hogyan adja elő. Lehet hülyéskedve, ami rendben lévő, csinálta ezt már, mondjuk, Tamkó Sirató Károly vagy Palasovszky Ödön is. De egy idő múlva elegem lesz belőle. A másik a kötetlen fecsegés: jöjjön a vers, ahogy jön, ne legyen különösen megbotránkoztató, mint a klasszikus avantgárdban, de ne is legyen különösebb jelentése. Ez nagyon gyakori manapság, és rendben van ez is.
De egy idő után várom, hogy mondjon valamit arról, amelynek kimondása a költészet lényege, vagyis mondjon valamit a bajainkról, a szenvedéseinkről, a születésünkről, a szerelemről, a halálról.
Erről muszáj beszélni, mert mégiscsak az a legnagyobb problémája az embernek, hogy megszületünk és megdöglünk. Ha erről hallgat egy költészet, akkor lehet nagyon szórakoztató, lehet szép, de egy idő múlva engem már nem köt le. Akik hozzám jártak, többnyire ezt a fajta, egzisztenciális költészetet művelik.
MN: Sokszor mégis úgy érzem, hogy ezekben a versekben sok a technika. Az ember egy idő után például megunja a rímeket. Miért fontos a technika? Olyan ez, hogy mondjuk egy avantgárd zeneszerzőnek is tudnia kell, hogy mi a dominánsszeptim A-dúrban?
LL: Igen. Hogy tudjunk fütyülni valamire, ahhoz tudnunk kell, hogy mi az. A rímhez egyáltalán nem ragaszkodom, a Nyugat első nemzedékének gyönyörű rímeit már Szabó Lőrinc megtagadta, és az én nemzedékemnek is elege lett ebből a túl sok szépségből. Csak az nem lehet, hogy valaki fülsértő ügyetlenségeket csináljon a versben. Ha nem tudja másként, kerülje el a tájékát is a kötött formának.
MN: De olyanokra gondoltam, akik jól rímelnek, akik tudják a technikát. Ezt is megunhatja az olvasó.
LL: Igen. Elfogadom. Mindenkinek a maga természete szerint kell élnie az eszközökkel. A technika csak felhámja a versnek. Szabó T. Annát szokás mostanában túlságosan szép hangjáért csepülni. Ugyanakkor újabban olyan furcsa, kemény novellákkal jelentkezett, hogy ha azt odateszed a meglehet, túl pallérozott technikájú versei mellé, akkor azok kiegészítik egymást. Nagyon is el tudom képzelni, hogy egyszer csak abbahagyja a rímelést, és mást csinál. Én csak egyet nem szeretnék: ha bármi kötelező volna. Egyetértek veled, meg lehet unni a kötött formájú verseket, de ugyanúgy meg lehet unni a szabad verset is. Az a jó, ha semmi sem kötelező.
MN: Milyennek látod a rendszerváltás utáni költészetet? Aranykor ez, most, hogy felszabadultunk a politika nyomása alól?
LL: A mostani költészet nagyon jó, mármint azok, akik jók. Bár olyan nagy költő, mint Weöres Sándor, nem látszik lenni.
MN: Vagy Petri, teszem azt.
LL: Vagy Petri, s még másokat is mondhatnánk. De hát a maiak, a tömegesen jók még harminc-negyven évesek. Nézd meg Halász Gábor nevezetes régi cikkét a Nyugat harmadik nemzedékéről, az akkori harmincasokról, amelyben Weöres Sándort tartotta a legkevesebbre és Bóka Lászlót a legtöbbre, pedig Halász nagyszerű kritikus volt. Nem lehet jósolni. Mindenkinek vannak személyes választottjai, nekem is. Minden attól függ, ki hogyan csinálja a maga természete szerint, a kötött vagy kötetlen forma nem döntő. Csak a ragályos divattól óvnám a fiatalokat. Egyszer-kétszer érdekes, hogy a mondat végi pont után a következőt kisbetűvel kezdjük, hogy a kérdőjelet nem a mondat végére, hanem az elejére tesszük. Egy ilyen tipográfiai újítás lehet egyszer vagy háromszor érdekes, de egy idő után pedáns akadémizmussá válik, vaskalaposabbá, mint a kötött forma. Egy költő értékét azzal mérem, hogy hány olyan verse van, amelyik nekem igazán kell.
2016-os interjúnkat a költővel itt olvashatják:
