Az SZFE ügyében nem az a leginkább vérlázító, hogy az ún. helyzetbe került vagy méginkább helyzetbe hozott emberek egy maroknyi csoportja el akar venni egy régen és jól működő intézményt a szakma messze nem maroknyi és szerfölött megbecsült, úgyszólván créme de la créme részétől. Láttunk már sok ilyet az emberiség pár ezer éves történelmében. A förtelem a mélységesen álságos eljárás módjában keresendő és meg is található. Ezek a vörösinges emberek azt állítják, hogy az illető intézmény szakmailag kifogásolható és alacsony színvonalon működik. Ha hoznának komolyan vehető érveket ennek alátámasztására, akkor ez még diszkutábilis helyzet lenne. És akkor szóba is lehetne állni velük.
De ilyesmiről nincs szó.
Ha azt állítanák (vagy kinyilvánítanák és bevallanák) nyílt szóval, födetlen arccal, hogy
el akarjuk venni X tárgyat tőletek, mert nekünk az tetszik, és a továbbiakban mi szeretnénk szórakozni vele,
akkor az világos beszéd lenne. És bizonyos értelemben még talán vagányság is. A géppisztolyos ember akasztófahumora. E részben szórakoztató aljasság helyett jön a szakmaisággal álcázott, ostoba és a szellem alvilági tájairól feltörő rizsa, plusz az atyáskodó véderő óvó, értünk aggódó hangja: nektek is jobb lesz… Ismerjük, ugye, szegény, bolond Attila agyonmacerált sorait: értetek, haragszunk, nem ellenetek.
Nem értitek? Mi értetek gályázunk naphosszat, és akkor ti meg politikai üggyé tettétek az egyértelműen politikai ügyet? A mi ügyünket? Ja, hát akkor fáradjatok oda, födetlen arccal a falhoz, ha szabad kérnünk…
És a saját sírotok fölött énekeljük el együtt: „Zongorával fűtöttük a kályhát / Megbasztuk a béna nagymamát!” Mert úgy hozta magyar-kisdedóvó kedvünk Tokaj szőlővesszein.
De hát ez a vége, ha szóba elegyedünk
eme canaille megválasztott képviselőivel.
Vagyis megint ott tartunk, amit már sok évvel ezelőtt javasoltam a hozzám közel álló lapoknak, de pusztába kiáltott borsó, falra hányt szó maradtam: egy szót se írni erről a tárgyalhatatlan bandáról. Mintha nem is léteznének. Hírt se adni róluk. Úgy kell beszélni most Magyarhonban, mintha ennek a merev jelölőnek: „a jelenlegi magyar miniszterelnök” vagy a „jelenlegi magyar miniszterelnökséget vezető jelenlegi magyar miniszter” nem lenne valóságos, valamiféle tulajdonnévhez tartozó jelölete. Merüljenek el a nyelvtelenség habzó kétharmadában.
Vagy ahogy Ady Endre említette:
Itt voltunk: voltak vészjelek,
Sopánkodtunk, sírtunk, dühöngtünk,
Bűnös, gyáva hajó, tűrd most már,
Hogy mozi-képként nézzelek.
