Bán Zoltán András: helyzetbe hozott emberek egy csoportja el akar venni egy régen és jól működő intézményt

  • Bán Zoltán András
  • 2020. július 3.

Publicisztika

És jön a szellem alvilági tájairól feltörő rizsa.

Az SZFE ügyében nem az a leginkább vérlázító, hogy az ún. helyzetbe került vagy méginkább helyzetbe hozott emberek egy maroknyi csoportja el akar venni egy régen és jól működő intézményt a szakma messze nem maroknyi és szerfölött megbecsült, úgyszólván créme de la créme részétől. Láttunk már sok ilyet az emberiség pár ezer éves történelmében. A förtelem a mélységesen álságos eljárás módjában keresendő és meg is található. Ezek a vörösinges emberek azt állítják, hogy az illető intézmény szakmailag kifogásolható és alacsony színvonalon működik. Ha hoznának komolyan vehető érveket ennek alátámasztására, akkor ez még diszkutábilis helyzet lenne. És akkor szóba is lehetne állni velük.

De ilyesmiről nincs szó.

Ha azt állítanák (vagy kinyilvánítanák és bevallanák) nyílt szóval, födetlen arccal, hogy

el akarjuk venni X tárgyat tőletek, mert nekünk az tetszik, és a továbbiakban mi szeretnénk szórakozni vele,

akkor az világos beszéd lenne. És bizonyos értelemben még talán vagányság is. A géppisztolyos ember akasztófahumora. E részben szórakoztató aljasság helyett jön a szakmaisággal álcázott, ostoba és a szellem alvilági tájairól feltörő rizsa, plusz az atyáskodó véderő óvó, értünk aggódó hangja: nektek is jobb lesz… Ismerjük, ugye, szegény, bolond Attila agyonmacerált sorait: értetek, haragszunk, nem ellenetek.

Nem értitek? Mi értetek gályázunk naphosszat, és akkor ti meg politikai üggyé tettétek az egyértelműen politikai ügyet? A mi ügyünket? Ja, hát akkor fáradjatok oda, födetlen arccal a falhoz, ha szabad kérnünk…

És a saját sírotok fölött énekeljük el együtt: „Zongorával fűtöttük a kályhát / Megbasztuk a béna nagymamát!” Mert úgy hozta magyar-kisdedóvó kedvünk Tokaj szőlővesszein.

De hát ez a vége, ha szóba elegyedünk

eme canaille megválasztott képviselőivel.

Vagyis megint ott tartunk, amit már sok évvel ezelőtt javasoltam a hozzám közel álló lapoknak, de pusztába kiáltott borsó, falra hányt szó maradtam: egy szót se írni erről a tárgyalhatatlan bandáról. Mintha nem is léteznének. Hírt se adni róluk. Úgy kell beszélni most Magyarhonban, mintha ennek a merev jelölőnek: „a jelenlegi magyar miniszterelnök” vagy a „jelenlegi magyar miniszterelnökséget vezető jelenlegi magyar miniszter” nem lenne valóságos, valamiféle tulajdonnévhez tartozó jelölete. Merüljenek el a nyelvtelenség habzó kétharmadában.

Vagy ahogy Ady Endre említette:

 

Itt voltunk: voltak vészjelek,

Sopánkodtunk, sírtunk, dühöngtünk,

Bűnös, gyáva hajó, tűrd most már,

Hogy mozi-képként nézzelek.

 

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)