Bán Zoltán András

Adorno talán legvitatottabb, a maga korában rengeteget taglalt, utált és dicsőített munkája először 1949-ben jelent meg németül. Vagyis hozzánk éppen 70 év késéssel érkezett. Vajon nem jóvátehetetlenül későn?

Esszém címét Komlós Aladártól kölcsönöztem, aki 1936-ban így jellemezte Ágai Adolf karrierjét: „az egyetlen jelentősebb magyar zsidó író, akinek pályája mindvégig göröngytelen”.

Az ötlet pofonegyszerű volt, melyet Szondi György, a könyv szerkesztője és spiritus rectora igen világosan (bár némi szellemesnek vélt helyesírási kilengésekkel: mindigderűvel, egyszerlesz; vagy archaizáló szépelgésekkel: ha ki, fotómű, homályló cél) magyaráz el a Megannyi magát ecsetelő opus című bevezetőjében.

Nem volt a szerencse kegyeltje. Hogy zsidóként Auschwitzban meg akarták ölni, az „természetes”, ahogy Kertész Imre írná. De ahogy megúszta, az kissé sok a jóból, ha szabad frivol hangot megütni ezzel kapcsolatban.

Drámát irodalomként manapság nemigen olvasunk, kivéve, ha régi (úgy értem, nagyjából 1850 előtti), és ennek megfelelően jellemzően verses; így a nagyjából kortárs dráma nem annyira az irodalom része, mint a színházé.

Régi dalom, hogy újabban, azaz harminc-negyven éve a krimi és társai (például a kémregény) vették át azt a szerepet, amit régebben a sommásan realistának nevezett regény játszott. Nem totális agylágyulás tehát James Ellroy kijelentése, aki gond nélkül nevezte magát a bűnügyi regény Tolsztojának.