Bán Zoltán András

Most, amikor megszűnik a Lukács Archívum, vagy ha nem, akkor olyannyira átalakul, hogy elveszti archívum jellegét, akaratlanul is az a képzet keletkezik sokak fejében… De kikében is? Ezt nem tudom pontosan, de az elgondolásuk lényegét tisztán hallom: ez a Lukács kőkemény komcsi volt; jó, rendben, művelt meg okos is talán, de végeredményben nem egyéb, mint amolyan magasabb rendű Biszku Béla. Minek ennek archívum?

Adorno talán legvitatottabb, a maga korában rengeteget taglalt, utált és dicsőített munkája először 1949-ben jelent meg németül. Vagyis hozzánk éppen 70 év késéssel érkezett. Vajon nem jóvátehetetlenül későn?

Esszém címét Komlós Aladártól kölcsönöztem, aki 1936-ban így jellemezte Ágai Adolf karrierjét: „az egyetlen jelentősebb magyar zsidó író, akinek pályája mindvégig göröngytelen”.

Az ötlet pofonegyszerű volt, melyet Szondi György, a könyv szerkesztője és spiritus rectora igen világosan (bár némi szellemesnek vélt helyesírási kilengésekkel: mindigderűvel, egyszerlesz; vagy archaizáló szépelgésekkel: ha ki, fotómű, homályló cél) magyaráz el a Megannyi magát ecsetelő opus című bevezetőjében.

Nem volt a szerencse kegyeltje. Hogy zsidóként Auschwitzban meg akarták ölni, az „természetes”, ahogy Kertész Imre írná. De ahogy megúszta, az kissé sok a jóból, ha szabad frivol hangot megütni ezzel kapcsolatban.

Drámát irodalomként manapság nemigen olvasunk, kivéve, ha régi (úgy értem, nagyjából 1850 előtti), és ennek megfelelően jellemzően verses; így a nagyjából kortárs dráma nem annyira az irodalom része, mint a színházé.