Könyv

Össznémet nevelődési regény

Maxim Leo: Volt egyszer egy NDK. Egy keletnémet család története

  • Bán Zoltán András
  • 2018. december 8.

Könyv

Nyilván vitatható, de aligha teljesen abszurd tézis, hogy a II. világháború az NDK 1989/90-es összeomlásával ért véget. De az már eléggé nyilvánvaló, hogy a tegnap még két, ámde ma már ismét egy Németország számára ezzel szellemileg új szakasz kezdődött.

Az a bizonyos sokat emlegetett és voltaképpen lefordíthatatlan, mert olyannyira a német nyelv szelleméből eredő fogalom, a Vergangenheitsbewältigung 1989 után új értelmet nyert. A múlt (értsd a náci korszak) feldolgozása, a leszámolás és szembenézés vele, addig szinte csakis nyugatnémet ügy volt, de a fal leomlásakor hirtelen keletnémet üggyé is vált. Azaz össznémet probléma lett. Kettős probléma lett, és aligha véletlen, hogy a kilencvenes években már kezdték bedobni a diskurzusba a doppelte Vergangenheitsbewältigung kategóriáját, ami azt a követelést is jelenti, hogy nem csak nyugatnémet oldalon kell szembesülni a nácizmus utáni múlttal, hiszen keletnémet oldalon is akad éppen elég elszámolnivaló.

Egy Walter Ulbrichtról szóló anekdota világíthatja meg, miről van szó. A kommunista és intranzigens antifasiszta, később az NDK egyik alapítója moszkvai emigrációjában, a hírhedt luxusbörtönben, a Hotel Luxban állítólag ezzel a diadalordítással tépte fel honfitársai ajtaját 1940 júniusában: „Elvtársak! Elfoglaltuk Párizst!”

Ulbricht tépettsége (ráadásul párizsi nagy szerelmétől, akivel aztán a Hotel Luxban is együtt élt, született egy kislánya, akit sokáig titkolnia kellett) mélyen jellemző sok németre a korszakban. Doppelleben volt ez, hogy Gottfried Benn híres memoárjának címével éljek.

Ulbricht figurája tökéletesen kapcsolódik a narrátor, Maxim Leo anyai nagyapjának történetéhez. Gerhard Leo (meggyőződéses kommunista, ugyancsak az NDK egyik alapítója) nagypolgári családban született félzsidóként; 1933-ban Franciaországba menekült az egész família. Gerhard szinte gyerekként lett partizán (azaz maquisard), anyanyelvi francia, olyannyira, hogy jóval az NDK eltűnése után, élete vége felé, amikor szélütés érte és részben beszédképtelenné vált, franciául még értett, de németül már nem. Maxim, az unoka így kommentálja ezt: „Franciaország talán valóban a hazájává vált. Legalábbis ez az ország lett a menedéke, amikor az NDK-nak leáldozott, amikor az ő beszélőképessége még megvolt, csak már nem tudta, mit mondjon. A német újraegyesítés Gerhard számára maga volt a borzalom.”

Persze volt egy apai nagyapa is, Werner, aki viszont mintanáciként élt, noha egyértelmű, hogy semmiféle konkrét bűn nem terhelte a lelkét, egyszerűen csak normálisan akart élni, és erre a náci állam megadta neki a lehetőséget. Így aztán 1945 után gond nélkül lett mintakommunista, bár semmiféle ideológiai megfontolások nem vezérelték, egyszerűen csak normálisan akart élni, és erre a kommunista keletnémet állam megadta neki a lehetőséget. És Maxim szülei, Anne és Wolf is a nagyapákkal (felőlük nézve apákkal) foglalkoznak már szerelmük kibontakozásakor is, 1969-ben Kelet-Berlinben. A múlt feldolgozása számukra is elkezdődött. „Anne az apjáról, Gerhardról mesél, a kommunistáról, aki Franciaországban harcolt a nácik ellen. Gyengéd hősnek írja le, aki szereti a pártját és a lányát. Wolf is mesél az apjáról, Wernerről, a kis náciról, aki kis sztálinistává vedlett át. Nem sokat tud róla, megszakította vele a kapcsolatot. Wolf azt mondja, annak idején szeretett volna új apára lelni. Tetszik neki a gyöngéd hős, akiről Anne mesél.” Wolf is kettős életet él.

Ugyanakkor szinte félelmetes a tény: „A két nagyapám nem ismerte egymást. Nem tudom, lett volna-e mit mondaniuk egymásnak, ha találkoznak. Végtére is ugyanannak az államnak a fölépítésén munkálkodtak, ugyanannak a pártnak a tagjai voltak, valamikor még talán ugyanazokban a dolgokban is hittek. De valószínűleg mégis idegenek maradtak volna egymás számára, mert annyira különbözött az életútjuk, mert a sors olyan korán eltérő irányba vetette őket.” Két kettős élet, mely egyetlen családban tökéletesen párhuzamosan halad el egymás mellett.

Ezzel a hihetetlenül érdekes és dús anyaggal, no meg önmagával kell Maxim Leónak elbeszélőként és magánemberként szembesülnie. És ekkor megtörténik a harmadik fajta leszámolás is a múlttal. Maximnak egyrészt számba kell vennie szülei és nagyszülei interpretációit, de hozzá kell tennie a magáét is. Annak az 1970-ben Kelet-Berlinben született ifjúnak a történetét, aki soha nem érezte magát keletinek, és csak akkor kezdi felfogni, mi az NDK, egyáltalán mit jelent németnek lenni, amikor 1990 januárjában a nyugati útlevelével beutazik a már csak jogilag létező Kelet-Berlinbe. Máris érkezik a csalódás: „a nyugatiak úgy beszéltek az NDK-ról, mint valami kolera sújtotta övezetről. Azt mondták, a diktatúra megrontott minket, gyenge jelleműek és rosszul képzettek vagyunk. Tulajdonképpen nem akartam, hogy bármi közöm legyen az NDK-hoz. Ám egyszer csak ott volt ez az érzés, amit korábban nem ismertem. Ez a »mi«, ami olyan nehezen jött a számra. Azt hiszem, sosem éreztem magam olyan közel az NDK-hoz, mint a bukása után.”

Igen, többek közt ennek a „mi-tudat”-nak a megszerzését írja le ez a nagyszerű könyv. Maxim Leónak rá kell jönnie, hogy nem menekülhet a németségétől. Keserű tapasztalat? Részben nyilván az. De kikerülhetetlen.

Fordította Blaschtik Éva. Park Könyvkiadó, 2018, 300 oldal, 3490 Ft

Figyelmébe ajánljuk