Köztudott, hogy a magyar gyermekirodalom nagy korszaka az 1950–1970-es időszakra tehető, amikor a publikálásban korlátozott szerzők e kényszerpályán csináltak szükségből erényt. Megélhetési zsenik voltak. De Csukás István, Kormos István, Lázár Ervin, Mándy Iván, Nemes Nagy Ágnes és Végh György a létező műfajokban remekeltek, vagyis regényt írtak és verseket.
Viszont Mosonyi Aliz új műfajt teremtett, az egyperces mese-prózavers zsánerét. Ez kis kopernikuszi fordulat volt a magyar gyermekirodalomban. Erről Schönberg szavai juthatnak eszünkbe, aki így ajánlotta Anton Webern műveit: „Gondoljuk meg, mennyi önmegtartóztatásba kerül a szerzőnek, hogy ily rövid legyen. Költemény válhat minden pillantásból, regénnyé szélesedhet minden sóhaj. Egy egész regényt egyetlen mondattal, a boldogságot egyetlen fellélegzéssel kifejezni: ilyen sűrítésre csak az képes, akiből kellőképp hiányzik az önsajnálat.”
Az első mese az egész könyv alapérzületét adja: „A Jóbarátok Boltjában ül a két jóbarát boltos, és csak dúdolgat. – Így nem megyünk semmire – dúdolgat az egyik. – De nem is akarunk – dúdolgat a másik.”
Mosonyi Aliz művészete semmire sem akar jutni. Amolyan rezignált hedonizmus ez, hiszen a két boltos nyilvánvalóan önélvező, de egyetlen pillanatra sem agresszív alak. Hiányzik belőlük minden tolakodás, de akkor feltehetnénk a kérdést: mégis mi a bánatnak mentek boltosnak? Csak – szólhatna a válasz. És szól is, az Anyukák boltja című mesében, amelyben hiába mondja a boltos néni, hogy ráérnek még az anyukák anyukásat vásárolni. „De ők csak!”
Mosonyi Aliz könyve a rátarti tapintat ünnepe. Semmi sem erőszakolt, semmi sem hangzatos, senki nem akar semmit. Csak létezni a köznapi, de mégis roppant ravasz mondatok és szituációk erdejében. De ez az erdő nem kerek. Nincs idill, se felnőttnek, se gyereknek.
Magvető, 2019, 82 oldal, 1499 Ft
