A Szépírók Társasága a minap közleményt tett közzé, amelyben harmadik pontként közölte, hogy javasoljuk egy kiegyensúlyozott összetételű szakmai bizottság létrehozását, amely segíthet újraépíteni a rövid idő alatt csatatérré váló magyarországi irodalmi-kulturális életet, az igazságosság, a szolidaritás és a közös felelősségvállalás nevében.
Mégis mire gondoltak
a kiegyensúlyozott összetételű szakmai bizottság ajánlatával? Mit jelent ez? Mikor és miként valósul meg benne a súlyegyen? Egy népies, egy urbánus? Egy mély-, egy jöttmagyar? Egy Nyilas, egy Mérleg? De felőlem lehet akár Vízöntő is…
És ki fogja létrehozni ezt a kiegyensúlyozott szakmai bizottságot? Erre nyilván egy kiegyensúlyozott szakmai grémium kellene, de emezt is csak egy hasonlóan kiegyenlített szakmai bizottmány hozhatná létre, és ad infinitum. Belekerültünk a hegeli rossz végtelen örvényébe, és akkor még nem is beszéltünk az ugyancsak a jeles német bölcselő másik aktuális fogalmáról, a szellemi állatvilágról (das geistige Tierreich).
A továbbiakra (pl. a közös felelősségvállalás – mégis kikkel, kiknek az érdekében? és hogyan?; nyilván: te ekével, te kalapáccsal, tollal…, azaz kiegyensúlyozottan) nem érdemes szót vesztegetni.
A Magyarországot az utóbbi években ért legnagyobb gyalázat,
hogy ismét egy politikai rendszer regnál hazánkban. 1989 egyik legszebb (bár kimondatlan) ígérete az is volt talán, hogy többé nem lesz zárt, az egész társadalmat maga alá gyűrő, állampolitikai rendszer e lángoktól ölelt kis országban. Legyen bármi, csak rendszer ne. Váltsák egymást a kormányok; legyenek bár szemét nácik vagy hülye komcsik, vagy ifjútotemisták, netán óhitű, esetleg neológ mélytáltosok, de rendszer ne, az semmiképpen se legyen.
Ugyanakkor az összes, mondhatni tradicionális rendszer egyik előnye, hogy el lehet rejtőzni benne. „Alámerülök, és kibekkelem”, ez lehetne ma az egyik érvényes és túlélő ars poetica. Antall Józsefé 1956-ból, akinek halálos ágyánál, úgy hírlik, a jelenlegi magyar miniszterelnök is megült.
Talán ekkor jött rá, hogy
olyan rendszer kell, amelyben már nincs hová alámerülni.
És megcsinálta.
Most a feladat, másként szólva az önismeret pokoljárása (die Höllenfahrt der Selbsterkenntnis – ez nem Hegel, ez a két kalinyingrádi, azaz Johann Georg Hamann és Immanuel Kant!) talán az lehetne, hogy bármiféle társaságon kívül, sima irodalmárként és egyáltalán szellemi emberként, a szabadság immár végleg bezárult kis körei helyett nyissuk meg a baltaként alámerülő szabadság intim és nett kis ravatalozóit. Ott aztán álmodozhatunk és alkothatunk évezredekig, várva a T. S. Eliot által beharangozott hableányok koszorúit: till human voices wake us and we drown. (S megfulladunk, ha majd emberek hívogatnak. – Kálnoky László fordítása.)
_top_story_lead_focuspoint_70x70.jpg?key=NjdhMjU2MzI5NGMyYTc0MTdhZjE3MDkzOTY1NjdiMDBlYmI5ZTQ4NGZkYTQwM2Y3MWM2YzlhMTc4NWYyZDZkMA==)
