Bori Erzsébet

A film három szereplője három nemzedéket képvisel, s ténylegesen csak az egyikük rendőr. Az idősebb már, a fiatalabb még nem zsaru. Mihály, kihasználva a korkedvezményt, negyvenegynéhány évesen nyugdíjba ment. A jó kedélyű, nyugodt természetű és láthatóan még ereje teljében lévő férfi körzeti megbízottként szolgált; a lakosok ismerték, tisztelték, és életkorra, etnikumra való tekintet nélkül visszasírják. Úgy tűnik, már Mihály is megbánta a korai visszavonulást, egykori (nem roma) kollégáival, akikkel máig összejár, szeretnének nyugdíjasként dolgozni, de a rendőrség nem kér belőlük. Akkor sem látják őket szívesen, ha belátogatnak a régi munkahelyükre - ami részben érthető (sehol nem örülnek igazán a régiek vizitjeinek), másfelől, az érettebb korú, tapasztalt zsaruk hiányának ismeretében érthetetlen, miért nem tudják vagy akarják valamilyen formában alkalmazni a még jó karban lévő, terepmunkát vállaló idősebbeket.

Komédiát parodizálni a lehetetlennel határos küldetés. Ha az a komédia erősen szatírába hajlik, és a maga korában erkölcsi, politikai tétje volt, akkor a kései hülyére vétel értelmetlen és fedezet nélküli. Ha azt a komédiát Ernst Lubitsch rendezte, joggal merül fel a gyanú, hogy az újrázó nem lehet százas.

Hét évvel a BBC és a jó nevű Scott fivérek, Tony és Ridley cégének nagy sikerű életrajzi filmje után itt a folytatás; ezúttal a minőségi sorozatok és dokumentumfilmek egyre ambiciózusabb gyártójaként jeleskedő HBO-val koprodukcióban, s a forgatókönyvet ugyanaz a Hugh Whitemore jegyzi.

E film két legszembetűnőbb vonása, hogy képzőművész rendezte, és emigrációban készült. Az első- filmes Shirin Neshat le sem tagadhatná, hogy kompozíciókban gondolkodik, és a sztori csak másodlagos neki. Vagy inkább harmadlagos, mert még a társadalmi, politikai állásfoglalás is megelőzi. Nem arról van szó, hogy lemondana a történetmesélésről, de jobban bízik a képek, az arcok erejében, mint a szövegben vagy a lineáris elbeszélésben. Mi sem bizonyítja ezt ékesebben, mint hogy Tóth Orsi úgy hoz teljes értékű figurát az egyik (nem néma) főszerepben, hogy meg sem szólal (de ezt talán csak mi, magyarok vesszük észre).

Egy vidéki magyar családban mindkét lány kiemelkedő tehetségű hegedűs, rangos nemzetközi versenyeket nyernek, és bensőséges testvéri kapcsolat van köztük. Ez eddig egy hétperces riportanyag a Fókuszba. Akit több érdekel ennél, az elmegy valamelyik koncertjükre, felléptek már a Zeneakadémián, az Operaházban, a Kiscelli Múzeumban és az ország jó pár nagyvárosában. Ha egy olyan dokumentumfilmes érdeklődik irántuk, mint Sós Ágnes, gyanítható, hogy nem csak a tehetség meg a siker fogta meg bennük.

Régen láttam már ennyire érzékeny és ennyire nyomasztó filmet. Sok töprengenivalót ad az időfelbontásos szerkezettel, a múlt és egy lehetséges jövő, a valóság és képzelet határának folyamatos átlépésével, a látszólag nyitott befejezéssel, a különböző olvasatokkal, s egyáltalán a végső kérdések - élet és halál, a megváltás és az újrakezdés lehetősége - feltevésével. Elszoktunk már attól, hogy ilyesmivel cseszegessenek minket a moziban.

Ikonikus képek felidézésével indít a film - vietnami háború, Tienanmen tér -, hogy ebben a kontextusban helyezze el a maga tárgyát. Csakhogy 1968 meg 1989 óta nagyot változtak a keretek, a képrögzítés és közzététel technikái. A "fehér inges csávó a tankok előtt" attól válhatott emblematikussá, hogy az egy nagyon jó kép, amit nem mondhatunk el a Neda Agha-Szoltani meggyilkolásáról készült mobiltelefonos felvételről. Pontosabban felvételekről, mert három is előkerült, amelyek némileg eltérő időtartamban és nézőpontból rögzítik ugyanazt az eseményt: egy fiatal lány a földre zuhan, orrán-száján dől a vér, két férfi próbál segíteni rajta, de látszik a szemén, ahogy eszméletét veszti; autóba teszik, de még útközben meghal; az egész dráma alig két perc alatt játszódik le. Valaki tovább filmez, és megörökíti, hogy az emberek elkapnak egy civil ruhás baszidzsi milicistát; feltehetően ő volt az orvlövész, aki egy háztetőről egyetlen célzott lövéssel szíven találta a fiatal nőt. A dokumentum még aznap megjelenik a YouTube-on és a Facebookon, onnan átveszi a nemzetközi sajtó, és a lány az iráni tiltakozások szimbolikus hősévé válik, mielőtt még az utónevén kívül (amelyen a videón szólongatják) bármit tudni lehetne róla. Ezzel párhuzamosan megindult a keresés és a találgatás - az interneten máig ott vannak annak a nőnek a képei, akit tévesen Nedaként azonosítottak; neki csak az árnyoldala jutott a sokszor megmentő nyilvánosságnak, s kénytelen volt elhagyni az országot. Ahogy a történet más szereplői sem úszták meg: az Agha-Szoltani család ma egyfajta belső emigrációban él, Neda vőlegénye és a felvételen látható fehér inges orvos - azóta mindketten közellenségek Iránban - külföldön, a másik, ősz hajú férfi (Neda zenetanára) otthon maradt és új verzióval léptették fel az iráni televízióban.

Hangos könyv, képekkel. Vagy képeskönyv hanggal, ezt nehéz eldönteni, minthogy az alkotók sem döntötték el, milyen filmet akarnak csinálni, és kinek. A regény olvasóinak, akik sok millióan vannak világszerte; erre építve már érdemes sokat invesztálni egy filmbe.

A nagy formátumú (néhány hete magyarul újra kiadott) életrajz, a Szeretetről, sötétségről után a Rímek életre, halálra a kisszerűségével tüntet. Inkább hosszabb elbeszélés, mint kisregény, alig fél nap alatt játszódik, és a szerző más műveiből már ismert szálakkal bíbelődik. Oznak amúgy sem a tematikus gazdagság a fő erénye, teljes szépírói munkássága - részben az esszék és politikai pamfletek is - azokat a témákat és motívumokat szövögeti, variálja, amelyeket enciklopédikusan foglal egybe az önéletrajz. Így bármelyik írásával foglalkozunk is, minden út az opus magnumhoz vezet.

Teljes a magyar Proust. E közlés evidenciája éppoly megtévesztő, mint Az eltűnt idő nyomában híres kezdőmondatának egyszerűsége: "Sokáig korán feküdtem le." Ez a rövid, szépnek aligha nevezhető mondat hatalmas - darabra hét, szerkezeti egységre 16 kötetes - regényfolyamot indít el, amely bonyolult, esetenként több oldal hosszú mondattornyokból épül fel, olyan nagy lélegzettel, amilyen a gyerekkorától súlyos asztmában szenvedő írónak sose jutott ki.

Az Utolsó látogatást (Brideshead Revisited) olvasva többször is figyelmeztetnem kellett magam, hogy az Utas és holdvilág 1937-ben jelent meg, Evelyn Waugh pedig a normandiai partraszállás idején kezdte el írni a regényét, könnyen lehet, hogy azon a napon (1944. június 5.), amikor Szerb Antalt behívták munkaszolgálatra, és 1945-ben az ismert okok miatt már nem volt abban a helyzetben, hogy kézbe vehesse angol pályatársa művét.

Egyszerre kéne több csapáson elindulnom, s mivel ez nem megy, a két fő irány - 1. a nálunk jószerint ismeretlen szerző; 2. a könyv a maga sajátos posztmodern műfajával - helyett egy harmadikkal kezdek: a világ irodalma magyarul. Összességében (és messziről, összehúzott szemmel nézve) nincs okunk sem szégyenre, sem panaszra, a klasszikus törzsanyag és a kortárs irodalom jó része is elérhető magyar nyelven, megbízható vagy kiváló fordításban, de ha elégedett hátradőlés helyett előrehajolunk, és közelebbről vizsgáljuk a dolgot, akkor tátongó lyukak ötlenek szemünkbe. Ezért a barcelonai illetőségű Vila-Matas inkább érdekes, mint jó esszéregénye terjedelmes hiánylistaként is olvasható.