Az eltűnt időnek könyvtárnyi az irodalma, a szakmabeliek mellett filozófusok foglalkoztak vele, de még a fotográfus Brassait is megihlette Proust fényképmániája (névsorolvasás helyett a Proustonaut blogot ajánlom szíves figyelmükbe, amely vitathatósága és egyéb erényei mellett eligazít a szakirodalomban, többek közt teljességre törekvőn számba veszi a magyar nyelvű anyagot is). Proustot a teába mártott sütijével mindenki ismeri, de félelmetes a híre, s nem csak a terjedelme miatt: félelmetes volt már akkor is, amikor mindössze két kötet volt belőle magyarul. Ez a félelem nagyrészt alaptalan, különösen annak a szabadságnak a birtokában, amelyet a teljes szöveg ad. Nem szentségtörés, ha nem elejétől a végéig olvassuk a hét kötet 3500 oldalát, hanem a szerző építkezési módszerét követjük, aki a párhuzamosan íródott első és utolsó kötettel felhúzta a falakat és föltette a tetőt a nagy műre, majd a középső kötetekben mintegy különtermeket nyitott és rendezett be a már ismert szereplőknek, kitöltötte a gyerekkor és az öregség között eltelt időt, testet adott az olyan helyneveknek, mint Balbec, Tansonville, Velence. De járható út a mindössze 200 oldalas Swann szerelmével is kezdeni, amely talán a "legregényesebb" része Az eltűnt időnek, s aki itt horogra akad, úgysem szabadul többé.
A tükörszoba
Ha feltesszük a kérdést, hogy miről is szól ez a roppant mű, arra a legtöbben és teljes joggal, úgy felelnek, hogy az időről. Minden lehetséges értelemben. Filozófiai problémaként (Proust kortársa, hovatovább rokona volt Bergsonnak, akinek ez irányú munkássága felismerhető hatást tett a regényre); az egyén és a társadalom életét alakító erőként. S mivel az idő múlása a változásban érhető tetten, a szerző az emberek (test és személyiség), helyek, ízlések és divatok, világnézetek és a többi változásait dokumentálja lenyűgöző pontossággal és érzékletességgel. Van miről írnia. Életének néhány évtizede alatt egy új világ foglalja el a régi helyét, a szemünk láttára vezetik be a gáz-, majd a villanyvilágítást és a telefont a párizsi lakásokba (a telegráf már a hagyományőrző arisztokratáknak is bevett eszköz, a csélcsap Guermantes herceg gyakran küld ilyen sürgönyt a feleségének: JÖVETEL LEHETETLEN, HAZUGSÁG KÉSŐBB), megjelennek az utakon és kiszorítják a lófogatot az automobilok, s égbe emelkednek az első repülőgépek; feltalálják a mozgóképet; az akadémista művészettel szemben teret nyer az impresszionizmus, az irodalmi modernitás, a zenében Wagner, Saint-Sa‘ns, Debussy, hogy a végén még Cocteau alakja és az orosz balett is feltűnjön.
Proust éppoly megbízható történelmi krónikásként, mint bédekkeríróként, s mindez hallatlanul érdekes. Ennél már csak az emberek érdekesebbek. Proust nemcsak remek figurákat teremt, hanem - és ez igazi nóvuma Az eltűnt időnek - körbejárható és a legkülönbözőbb nézőpontokból szemügyre vehető alakokat. Ahogy az időben mozgunk, hol előre, hol hátra, úgy terül szét és válik egyre bonyolultabbá a szereplők kapcsolati hálója, s látjuk viszont a régi figurákat új és új helyzetekben, viszonylatokban, más és más oldalukról. Mintha egy tükörszobában jelennének meg előttünk, megsokszorozódva, kimeríthetetlen gazdagságban... és kiismerhetetlenül. Mert minél több arcuk mutatkozik meg, vonásuk tárul fel, annál megfoghatatlanabbak lesznek. Ez a megfoghatatlanság a regény egyik fő témája: megpendül már a Swannban, hogy aztán két köteten át kergessük és soha el ne érjük Albertine-t.
Régi hang
Proust magyar befogadása nem indult rosszul, nyugatos körökben mondhatni kötelező olvasmány, Babitstól Réz Pálig minden nemzedék ír róla, Gyergyai Albert pedig egy remek, háromrészes esszével "ajánlja be" a folyóiratban a Swann (1937) és a Bimbózó lányok árnyékában (1938) hazai megjelenését. Aztán mintha elvágták volna. Ahogy az eredeti közlését 1913 után, úgy a magyar fordítást is megakasztotta egy háború, s az elhúzódó kvázi hadiállapot (diktatúra, ideológiai terror) sem kedvezett a folytatásnak.
Gyergyait még az ág is húzta. Nagybajomi születésű, ún. népi értelmiségi volt, iskolaévei alatt házitanítóskodással kereste kenyerét (többek közt Lukács György családjánál); az első világháború kitörése ösztöndíjasként Párizsban érte, s a francia kultúra szerelmesét úgy internálták, mint a huzat. A történethez azért tartozik egy Becsületrend is, amit 1937-ben, az első Proust-fordítás évében kapott.
"Gyergyai fordítása olyan valakié, aki nemcsak a francia irodalom legkomolyabb szakértője, hanem egyúttal finom, olykor szinte lírai gyöngédségű stiliszta"- vélte Babits. A "lírai gyöngédségű stiliszta" francia és svájci kapcsolatai prózaian heves érdeklődést keltenek belügyi szerveinknél, évekig vegzálják, nem engedik utazni, BM-es nyikhajok packáznak vele, és a jó rendőr/rossz rendőr kettős szerepét sokaknak oly ihletetten alakító Aczél sem siet a segítségére. Mostanság meg foroghat a sírjában, mert mindegyre azt halljuk, hogy Gyergyai fordítása passzé. Pontatlan, meghamisítja az eredetit, nem felel meg úgymond a korszerű műfordítás követelményeinek. Bizonyítékként legtöbbször az merül fel, hogy a kezdőmondatból fájón hiányzik a regény kulcsszava, az "idő", holott Proust ezzel, vagy majdnem ezzel ("longtemps") a szóval indítja és zárja is művét, hármas egységet alkotva a főcímmel. Lehet, hogy szerencsésebb lett volna a "jó ideig korán feküdtem le" kezdés, de azt nem lehet elvitatni, hogy Gyergyai első mondata az evidencia erejével hat (lásd erről és más fordítási kérdésekről Réz Pál és Várady Szabolcs beszélgetését a Holmiban). Amit nehéz védeni, az a Swann és a Guermantes-ék cím (a "Swannék felé" és a "Guermantes oldal" helyett). Ezt nyilván a nyugatos szépérzék lőtte ki, s ezzel elveszett az a térbeli építkezés, amely majdnem olyan fontos a regényben, mint az időbeli. Combrayból, ahol minden elkezdődött, kétfelé vezetnek a családi séták: vagy Tansonville, Swann birtoka felé, vagy a távolabbi Guermantes felé, amerre csak az elbeszélő meteorológiabolond apjának kiterjedt vizsgálódásai után indulnak el, ha tartósan szép idő ígérkezik. És a kettő közt nincs átjárás - legalábbis ebben a szent meggyőződésben telik el a hős fél élete, s mondhatni egy világ omlik öszsze benne, amikor kiderül, hogy ez nem igaz.
Álljunk meg itt egy polgári szóra. Kétségtelen, hogy a Nyugat korabeli (hogy a még régebbiekről már ne is beszéljünk) fordításeszmény némely - de távolról sem minden - tekintetben túlhaladottá vált, bár még ez is túlzás: csupán a preferenciáink változtak meg. Minden új fordításnak van keresnivalója és létjogosultsága, de mégse kéne tán elfelejteni, hogy ezek a "pontatlan", "korszerűtlen" figurák óriások voltak, és nagyszerű, örök becsű fordításokat hagytak ránk. Ami konkrétan Gyergyai Proust-átültetését illeti, az első két kötet mindenképp csúcsteljesítmény volt és maradt. Erényei nem választhatók el attól, hogy a fordító majdhogynem kortársa a szerzőnek, s ilyeténképp nem egyszerűen literátus emberként van otthon általában a francia kultúrában, hanem valamelyest Proust életvilágában is. (Gyanítom, hogy kevesebb köze van a nyelvérzékhez, s több az életvilághoz, a más iskolázottsághoz, hogy "egyházfinak" nevezzük-e a plébánost, amit Gyergyai soha nem tett volna.) Ebben az időtényezőben vélem megtalálni a harmadik kötet relatív kudarcának okát: a Guermantes-ék sok évtized kihagyással, Gyergyai halála után jelent meg, amikor nem volt már érvényes a régi hang, s kitartható sem a közel fél évszázadon át elnyúló, többször félbehagyott, majd újrakezdett fordítás során.
A nagy munkát folytató és bevégző Jancsó Júliánál kevesen tudhatják jobban, hol, miben tévedett vagy volt pontatlan Gyergyai, ő mégsem állt be a zümmögőkórusba, amiben nincs semmi meglepő, hiszen az előd által vállalt feladat súlyát és nehézségeit, nyelvének szépségét és finomságait, egyes remekbe szabott megoldásainak értékét is tisztán láthatja. Ahogy azt is, hogy a harmadik kötet újrafordításért kiált; ha azután az első kettőt is munkába veszi, az színtiszta nyereség; Gyergyai fordítása ettől nem fogja érvényét veszíteni, nekünk viszont lesz egy teljes, egységes és modern Proustunk.
Ám ha Jancsó fordítását a korszerűségéért ünnepeljük, azzal azt is mondjuk, hogy mire végez mind a hét kötettel, már melegíthet is az új kor új titánja, hogy a következő nemzedék se maradjon saját, "modern" Proust nélkül.
Adalék ehhez egy remek jelenet e regényből, amelyben az elbeszélő az ifjabb Cambremernével (született Legrandin) társalog, és kissé megtáncoltatja a sznob hölgyet, aki töretlen fejlődésként látja a művészetet, s csakis a modernekért rajong, mélyen lenézve Chopint játszó anyósát - mit sem tudva arról, hogy a fővárosban már újra divatba jött Chopin. (Ez a rész roppant élvezetes Jancsó Júlia fordításában.)
A védtelen Swann
Hogy mi is az a "korszerű", azon a fordításoktól függetlenül is eltöprenghetünk az utolsó kötet felett. Az elbeszélő (az új) Guermantes hercegné, a hajdani Verdurinné zenedélutánjára érkezik, s a taktilis ingerek és zajok - voltaképpen a madeleine-motívum változatai - szinte kényszerítő erővel rántják vissza a múltba és ismertetik fel a hivatását: megörökíteni ezt a múltat. A programterv máris utat nyit egy nagyobb szabású esztétikai elmélkedésnek, amelyben sűrűn fordul elő az "igazi" jelző (az igazi emlékezés, az igazi benyomás megrögzítése, az igazi művészet - szemben az előző nemzedékek és az alacsony röptű jelenkor stílusról, realizmusról, szépségről meg a többiről táplált téveszméivel). Közben az olvasó türelmetlenül rángatja a kis könyvtárszoba kilincsét, sietne be a szalonba, hogy viszontlássa régi ismerőseit, de csaknem száz oldalon át visszatartják, így kénytelen-kelletlen elgondolkozik azon, miért is volt olyan nehéz a szerzőnek elkezdenie az írást, miért halogatta a munkát oly sokáig, hogy végül már versenyt futott az idővel.
Proust sokszor visszatér kora ifjúsága nagy élményéhez, a martinville-i harangtornyok erős érzelmi-érzéki hatásához, amelyet sikerült akkor megragadnia, s ez igaz gyönyörűséget szerzett neki. Voltaképp ez lett a kályha, amelytől elindulva levezette a maga irodalmi eszményét: egy intenzív benyomás megrögzítése, amelynek a sikerét heves boldogságérzet igazolja. Kétségtelenül önző szempont (de Proust elvégre is elkényeztetett, énközpontú alak, néha az idegeinkre megy - ám mindig lefegyverez az önábrázolásban is érvényes kíméletlen pontosságával, amelyről néha nehéz eldönteni, hogy naiv őszinteséggel vagy metsző iróniával állunk-e szemben), de az olvasónak is megvannak a maga nem kevésbé önző szempontjai, s amikor például a Guermantes-palota udvarának egyenetlenségei a Szent Márk keresztelőkápolnáját juttatják az elbeszélő eszébe, ahol szemlélődés közben "dolgozott", rettegni kezdünk, nehogy valami "Velence kövei" jellegű leírással kezdjen el traktálni minket, holott az olvasó intenzív velencei élménye az, hogy az elutazás napján befut Putbus bárónő a komornájával, akire hősünk már régóta feni a fogát (amúgy sosem látta, de Saint-Loup haverja ígéretes dolgokat mesélt róla); a poggyász becsomagolva, az imádott édasanya elindul az állomásra, Marcel meg csak ül a teraszon a kávéja mellett, hallgatja a gondolást, aki az O sole miót vernyákolja, futnak a percek, és ő képtelen döntésre jutni. (Tiszta suspense.)
A hosszú eszmefuttatásból sem derül ki egyértelműen, milyennek is kell hát lennie annak a regénynek, amelyet ő írhat meg egyedül, és miben fog különbözni az olyan nagyra becsült előd műveitől, mint Flaubert. A kérdésre Proustnak nem volt ideje felelni, mert meghalt, mielőtt a választ - ami Az eltűnt idő nyomában - befejezhette volna. (Pontosabban a középső kötetek végleges formába öntése közben halt meg, amelyeknek így több verziójuk létezik.) Írás közben alakult ki az a határátlépő, műfajsértő regényforma, ami egyszerre napló, visszaemlékezés, elmélkedés és értekezés, de belefér még a pastiche is egy ál-Goncourt-naplórészlet képében, s amelyben az elbeszélő hol harmadik személyben ad számot mindentudásáról, hol első személyben szól, egyszer maradéktalanul azonosulva a Marcel Proust nevű szerzővel, másszor eltávolodva tőle. A filológusok szerint nem tévesztés vagy figyelmetlenség (amire több példa is akad a középső kötetekben), amikor az elbeszélő többször is Marcelnek nevezi magát, hanem bizonyíthatóan tudatos döntés volt, amit A megtalált idő több helyen is megerősít annak a felismerésnek a kapcsán, hogy a saját életének, emlékeinek, benyomásainak kell adniuk a regény anyagát. Maga a szerző bátorít tehát arra, hogy művét önéletrajzi regényként olvassuk. Két fontos kivétellel. Proust nem vállalja fel a zsidóságát (anyai ágon) és a homoszexualitását. Ám a coming out elmaradása nagyon jó döntésnek bizonyul: szabad kezet ad az írónak ahhoz, hogy párját ritkító körképet fessen fel kora meleg szubkultúrájáról. (Zárójelben azért megjegyzem, hogy a szabad szólás mámora időnként elragadja az elbeszélőt, egyre több szereplőről derül ki, hogy homoszexuális vagy legalább alkalmi kiruccanást tett a terepen, s az arányok ilyetén eltorzulása, továbbá a születésszám vészes visszaesése - a családok többségében maximum egy gyerek van, de inkább egy sincs, vagy egy árva szó nem esik róluk - kihalással fenyegeti a Harmadik Köztársaságot.) Ami a zsidókat illeti, érdekes típusokkal találkozunk az asszimilációs létra különböző fokairól, az arisztokrata körökben mozgó, Jockey Club-tag Swanntól Blochig, aki tanult, de bárdolatlan figurából a szemünk előtt csiszolódik a jó társaság tagjává, s közben végig megőrzi komikus, egyszersmind megható rajongását az apja iránt. A háttérben pedig végigkövethetjük a több mint egy évtizedig húzódó és az egész társadalmat megmozgató Dreyfus-ügyet a különböző társadalmi osztályokba tartozó figurák álláspontjával, a közérzület földindulásszerű változásaival egyetemben. (Kár, hogy Karafiáth Judit többnyire a kellő helyen és mértékben eligazító jegyzetei épp a Dreyfus-ügy menetéről és szereplőiről nem adnak használható információt.)
A regényfolyamban rengeteg szó esik a művészetről, legtöbbször meglepően szórakoztató formában. Az abszolút csúcsot persze Verdurinné tartja, élmény minden jelenése; ez kevésbé mondható el azon szövegrészekről, amelyekben az elbeszélő fejtágítót tart Albertine-nek. A festészeti tárgyú fejtegetéseket szívesen olvasom, a kor több zeneművéből összegyúrt Vinteuil-művek leírásai két véglet közt mozognak: a Swann szerelmének vezérmotívumává előlépő szonáta csodálatra méltón szövődik bele a regénybe, mintegy zenei kíséretet adva a történetnek; sokadszorra sem tudom felindulás nélkül olvasni azt a részt, amikor a felkészületlen, védtelen Swannt egy estélyen valósággal szíven döfi a régi boldogságát visszaidéző Vinteuil-szonáta. Homlokegyenest ellenkező, már-már parodisztikus hatást tesz viszont a szeptettről való értekezés.
A megtalált időben nem csak a madeleine-es ingerek ösztönzik írásra a hőst, hanem az a kínos élmény is, ami a könyvtárszobai elmélkedés után a szalonban várja. Ott van mindenki, aki él és mozog, de a háború és a hosszú szanatóriumi elvonultság miatt hosszú évek estek ki számára, s most egyszerre bábszínházban találja magát, "mert az idő az embereket megváltoztatja, de róluk őrzött képünket nem módosítja. Nincs fájóbb, mint ez az ellentét az emberek változása és az emlék állandósága között..." S az időnek nemcsak azzal a pusztító munkájával szembesül, amit az emberi testeken vitt végbe, hanem a szellem hanyatlásával, a feledéssel és a hazugsággal, a múlt kitörlésével és meghamisításával is. Ez a tűrhetetlennek érzett veszteség csak úgy orvosolható, ha egy regényfolyamban megörökítjük, újraéljük és átélhetővé tesszük az eltűnt időt.
*
(Tévhitek.) Ha igaz volna az, hogy Az eltűnt idő nyomában tulajdonképp az elbeszélő íróvá válásának útját mondja el, akkor az olvasó szemszögéből egy teljességgel tét nélküli vállalkozással állnánk szemben. Tudjuk, mielőtt felütnénk a könyvet, hogy a naplopó, élveteg Marcelka végül megtalálta élete hivatását, visszamenőleg értelmet nyert a sok meddő ábrándozás, lustálkodás, társaságbeli hetyegés.
A kortársak még kulcsregényként olvasták Az eltűnt időt, de ez a fajta érdeklődés egy-két nemzedékkel együtt elenyészik; már az sem számít igazán, ki volt Elstir, Vinteuil vagy Berma modellje, s végképp nem izgat senkit, mely társasági hölgynek felelt meg Guermantes hercegné. A történet megértéséhez nem kell tudnunk, hogy ki kicsoda a valóságban.
Hamis az a kép Proustról, hogy a világtól elzártan, egy parafával bélelt, elsötétített szobában, könyvek, reprodukciók és fényképek között teltek napjai. Ez csak az utolsó három évére igaz. Asztmája ellenére viszonylag normális, boldog gyerek- és ifjúkora volt, a líceum után a Sorbonne-on tanult, sőt egy évig még katonáskodott is. Betegsége és túlérzékenysége nemcsak korlátozó, hanem üdvös hatással is volt: irigylésre méltó élményanyagról ad számot a regényben, s olyan kivételes intenzitással élte át mindazt, ami vele történt, hogy kétéltű embernek látjuk, aki egyszerre létezik a jelenben és az elevenen megőrzött múltban.
