Ikonikus képek felidézésével indít a film - vietnami háború, Tienanmen tér -, hogy ebben a kontextusban helyezze el a maga tárgyát. Csakhogy 1968 meg 1989 óta nagyot változtak a keretek, a képrögzítés és közzététel technikái. A "fehér inges csávó a tankok előtt" attól válhatott emblematikussá, hogy az egy nagyon jó kép, amit nem mondhatunk el a Neda Agha-Szoltani meggyilkolásáról készült mobiltelefonos felvételről. Pontosabban felvételekről, mert három is előkerült, amelyek némileg eltérő időtartamban és nézőpontból rögzítik ugyanazt az eseményt: egy fiatal lány a földre zuhan, orrán-száján dől a vér, két férfi próbál segíteni rajta, de látszik a szemén, ahogy eszméletét veszti; autóba teszik, de még útközben meghal; az egész dráma alig két perc alatt játszódik le. Valaki tovább filmez, és megörökíti, hogy az emberek elkapnak egy civil ruhás baszidzsi milicistát; feltehetően ő volt az orvlövész, aki egy háztetőről egyetlen célzott lövéssel szíven találta a fiatal nőt. A dokumentum még aznap megjelenik a YouTube-on és a Facebookon, onnan átveszi a nemzetközi sajtó, és a lány az iráni tiltakozások szimbolikus hősévé válik, mielőtt még az utónevén kívül (amelyen a videón szólongatják) bármit tudni lehetne róla. Ezzel párhuzamosan megindult a keresés és a találgatás - az interneten máig ott vannak annak a nőnek a képei, akit tévesen Nedaként azonosítottak; neki csak az árnyoldala jutott a sokszor megmentő nyilvánosságnak, s kénytelen volt elhagyni az országot. Ahogy a történet más szereplői sem úszták meg: az Agha-Szoltani család ma egyfajta belső emigrációban él, Neda vőlegénye és a felvételen látható fehér inges orvos - azóta mindketten közellenségek Iránban - külföldön, a másik, ősz hajú férfi (Neda zenetanára) otthon maradt és új verzióval léptették fel az iráni televízióban.
Az HBO számára készült film annak próbált utánamenni, hogy végül is ki volt Neda Agha-Szoltani. Látszólag csak annyit akart igazolni, hogy ugyanolyan fiatal nő, mint akiből sok millió él szerte a világban, hasonló célokkal, vágyakkal és érzésekkel. De már maga ez a megközelítés is szembemegy a sztereotípiákkal és leegyszerűsítésekkel, amelyek alapján képet alkotunk magunknak egy iszlám diktatúrában élő ember hétköznapjairól. Antony Thomas a tényfeltárást egyesíti az ismeretterjesztéssel: Nada személyes története mögé felrajzolja az elcsalt választás elleni tiltakozássorozat kronológiáját, az iráni rezsimet néhány fő- és mellékszereplőjével, külön kitérve a nők helyzetére és a rettegett forradalmi gárda gyűlölt segédcsapataira, a paramilitáris baszidzsi milíciára, amelynek mintha a nők vegzálása lenne a kedvenc foglalatossága, különös tekintettel a szép, fiatal lányokra. Könnyen lehet, hogy a film az igazságra tapint, amikor azt pedzegeti, hogy Neda a feltűnő szépségével vált célpontjává az orvlövésznek, de ezt aligha fogjuk megtudni: hivatalos nyomozás nem indult az ügyben, ahogy a nyílt utcán lelőtt másik húsz áldozat ügyében sem, holott a gyilkosságokról szép számmal készültek felvételek. A rezsim vizsgálat helyett ellenpropagandába kezdett, a legvadabb összeesküvés-elméletek váltották egymást, a CIA-tól a BBC-ig terjedt a meggyanúsítottak köre - a családnak a kormány támogatásáért cserébe azt ígérték, hogy hivatalosan mártírrá nyilvánítják a lányukat; ez esetben Neda ad absurdum a BBC mártírja lett volna. A legdurvább elmélet szerint Neda színésznő volt, csak eljátszotta a saját halálát, s azóta vígan él Görögországban, hacsak meg nem ölték utóbb a színészkollégái, akik egy idegen titkosszolgálat fizetett ügynökei.
Talán patetikusan hangzik a rendszerrel szemben álló emigránsok szájából, hogy Neda nem halt meg hiába, mert Irán már soha többé nem lesz olyan, mint 2009. június 20., a meggyilkolása napja előtt volt, és ez már a vég kezdete, de az soha nem jó jel, ha egy ország háborút hirdet a saját népe ellen, ahogy azt Irán vallási vezetője, Khatami ajatollah tette. A permanens forradalom eleve nehéz műfaj, s ezt kötötték most össze a kétfrontos, külső-belső harccal, miközben a Nyugat mind erősebb nyomása alá helyezett Iránnak nagyobb szüksége lenne a nép támogatására, mint valaha.
A For Neda bemutatása újabb vihart kavart, Irán sürgősen ellenfilmet készített, amelyet nemcsak a honi tévében vetítettek, hanem ingyen letölthetővé tettek az interneten. Ebben már nem tagadják Neda létezését és halálát, csak azt igyekeznek cáfolni, hogy a kormánynak vagy a megvádolt milicistának köze lett volna hozzá. Az új kommunikációs eszközök terepén vívott háborúban megint csak nem a diktatúráknak áll a zászló: hiába blokkolta Irán a nemzetközi közösségi portálok elérését, mert új szerverek beállításával meg lehetett kerülni, s még mindig ott volt a Twitter; a szerverek kiiktatására a Haystack programmal válaszoltak a netszabadságpártiak, amelybe Magyarországból is bekapcsolódhattunk, átengedve a személyi számítógépeink kapacitásának egy részét. Bár Irán mexikói nagykövete az iraki tájékoztatási miniszter sikerszámait megszégyenítően azzal állt elő, hogy a Neda haláláról készült felvételek már önmagukban bizonyítják a szervezett csalást, hiszen csak így készülhetett róla élő felvétel, ezt senki nem vette be, aki hallott már olyasmiről, hogy kamerás mobil. Az arab emírség épp napjainkban folytat heroikus küzdelmet félmillió BlackBerry ellen, az angol bukmékereknél talán csak azért nem lehet fogadni a kimenetelre, mert úriember biztosra nem fogad.
A kör azzal zárul be, hogy a rossz minőségű felvétel csak a kezdő lökést adta, de ikon végül három állóképből lett: a vér borította arcból, egy mosolygós amatőrfotóból és egy beállított, retusált portréból, amely a hagyományos fekete kendőben ábrázolja Nedát.
Bemutatja az HBO, augusztus 5-én, 21.40-kor
