Komédiát parodizálni a lehetetlennel határos küldetés. Ha az a komédia erősen szatírába hajlik, és a maga korában erkölcsi, politikai tétje volt, akkor a kései hülyére vétel értelmetlen és fedezet nélküli. Ha azt a komédiát Ernst Lubitsch rendezte, joggal merül fel a gyanú, hogy az újrázó nem lehet százas.
Ép ésszel nehezen felfogható, mit akart Mel Brooks a Lenni vagy nem lennitől. Leporolni? Ez elsőre abszurdnak hangzik, az 1983-as remake ismeretében már szánalmasnak is. Szó se róla, Lubitsch 1941-es fekete-fehér eredetijében kétségtelenül érezni "-Hollywood ódon báját, az olcsó díszletekkel, a színháztól még nem elég messze szakadt, statikus filmezéssel, amelynek a fenekén még ott van a társalgási dráma és a szalonvígjáték tojáshéja... Ha csak ezt néznénk, nem is tűnne olyan szentségtörő vállalkozásnak egy modernizálási kísérlet. Vegyük még hozzá, hogy Lubitsch filmje rosszul indult - csak az után kapott forgalmazási engedélyt, hogy Amerika belépett a háborúba; a bemutató idejére esett Carole Lombard tragikus halála; a korabeli közönség félreértette, vagy úgy ítélte meg, hogy ilyen komoly dolgokon nem illik nevetni, mindenesetre a Lenni vagy nem lenni bukott a pénztáraknál, és csak az utóbbi időben tették fel a magas polcra, Lubitsch remekművei közé. Nagyon is elképzelhető tehát, hogy a lengyel zsidó apától született Mel Brooksot nemes szándék vezérelte: visszahozni a köztudatba és közelebb vinni a nyolcvanas évek nézőihez egy Varsóban, a náci megszállás idején játszódó, elfeledett, alulértékelt klasszikust.
Ha ez volt a szándék, akkor csúnyán elszámította magát. Hogy Mel Brooks nem ér fel Lubitsch Ernőhöz, arra kár is a szót vesztegetni. Az igazi bűn, hogy a több mint negyven évvel későbbi változata semmivel sem filmszerűbb vagy modernebb (még csak nem is gazdagabb kiállítású) az eredetinél, mai szemmel nézve hovatovább Lubitsch az, aki beelőz: rendezése frissebb, üdítőbb és innovatívabb, mint Brooksé.
Talán nem tévedünk nagyot, ha a kutakodásban visszamegyünk a Producerekig, ami Brooks pályájának legnagyobb dobása volt, s az akkori (1968) recept fontos alkotóelemei, a "színház a színházban" (filmben) tematika és a "ripacs színész Hitlert játszik" motívum Lubitsch remekében is megtalálhatók. Lehet, hogy Brooks nem is annyira a Lenni vagy nem lennit akarta újrázni, mint inkább saját sikerét?
Történetünk a második világháborút közvetlenül megelőzően indul egy varsói színházban, melynek egy "helyben világhírű" sztárházaspár áll az élén. A folyton civakodó, vetélkedő partnerek kapcsolatát újabban egy fess repülőtiszt veszélyezteti, aki több egymást követő alkalommal is feltűnően távozik a nézőtérről, hogy a férj címbeli nagymonológja alatt a feleség öltözőjében tegye a szépet. A formálódó szerelmi háromszöget azonban keresztülhúzza a náci megszállás, a trupp tagjai botcsinálta hősök lesznek. Kiderül, hogy a varsói ellenállás titkos vezéralakja nem más, mint a társulat Dobos nevű impresszáriója (ha hozzávesszük az ugyanez idő tájt készült Casablanca Viktor Lászlóját, akkor beláthatjuk, hogy mi, magyarok felülreprezentáltak vagyunk a politikai ellenállásban, de tán lesz még alkalmunk rászolgálni a hírnevünkre), az ő élete is múlik azon, sikerül-e lekapcsolni a hazaáruló, Gestapo-ügynök Siletsky professzort. És indulhat a fergeteg: a klasszikus komédia, a bohózati vígjáték és a szatíra eszközeit egyszerre vagy felváltva bevető kergetőzések, személycserék, félreértések és megtévesztések, álruhák és álszakállak kavalkádja, szellemes riposztokkal, humoros és tragikus felhangokkal, gegekkel és persze hibátlan időzítéssel. E bonyolult masinéria működtetése különleges tehetséget, tudást, ízlést és ritmusérzéket igényel, hogy a vásznon ne verejtékező szakmunkásokat, kusza drótokat és a zsinórt rángató bábos belógó kezét lássa a néző, hanem habkönnyű vígjátékot, amelynek Lubitsch volt az egyik óriása.
Az 1983-as változat a remake-nek egy minősített esete, ami nagy részben szó szerint követi Lengyel Menyhért és Edwin Justus Mayer szövegét, valamint Lubitsch jelenetezését, s nem tesz hozzá semmit, inkább csak elvesz belőle (többek közt a záró poént, vagy Maria és Siletsky párbeszédét, amely a harcászat és az udvarlás szókészletét összejátszatva egyszerre közvetít erotikus és aktuálpolitikai tartalmat). A változtatások kétfelől érhetők tetten: az egyik Brooks ars poeticája, miszerint "zsidók, buzik és cigányok nélkül nem lehet színházat csinálni" - ami még igazolható is lehetne, ha nem ilyen direktben művelné -, a másik a bőszeműsége. Az eredetiben Josef és Maria Tura áll a társulat élén, amelynek Bronski nevű színésze öltözik be Hitlernek; Brooks a világért sem hagyta volna ki, hogy Adolfként brillírozhasson, ezért az ide nekem az oroszlánt is jegyében összevonta a két szerepet, és Bronskira változtatta a házaspár nevét. A dívát Anne Bancroftra osztotta, aki túl erős ehhez a szerephez. Minden további nélkül hihető, hogy a komédiás és a drámai színésznő a való életben nagyszerű párost alkotott, de a Lenni vagy nem lennit elbillenti a két protagonista súlycsoportjának aránytalansága. Mintha nem ugyanabban a filmben játszanának. Mel Brooks, kár volna tagadni, egy szeretnivaló ripacs, aki ezúttal - ripacsot adó ripacsként - alaposan elvetette a sulykot, s mivel nem volt fölötte rendező, aki kordában tartsa (a stáblistán rendezőként feltüntetett Alan Johnson nem vehető komolyan), szétbarmolta ezt a finom kis komédiát.
Az a nehezen megfogható valami, a Lubitsch-kézjegy, alighanem az arányérzéket jelenti. Amit Mel Brooks hírből sem ismer. Honnan is ismerhetné, amikor egész életében más pályán mozgott? Mindenki azzal járt volna a legjobban, ha a közelébe sem megy a darabnak. Beleértve Quentin Tarantinót, aki sajnos nem Lubitsch Ernőtől nyúlta a Becstelen brigantyk jelentős részét, hanem Mel Brookstól, tovább éltetve egy súlyos félreértést.
A Fantasy Film bemutatója
