A nagy formátumú (néhány hete magyarul újra kiadott) életrajz, a Szeretetről, sötétségről után a Rímek életre, halálra a kisszerűségével tüntet. Inkább hosszabb elbeszélés, mint kisregény, alig fél nap alatt játszódik, és a szerző más műveiből már ismert szálakkal bíbelődik. Oznak amúgy sem a tematikus gazdagság a fő erénye, teljes szépírói munkássága - részben az esszék és politikai pamfletek is - azokat a témákat és motívumokat szövögeti, variálja, amelyeket enciklopédikusan foglal egybe az önéletrajz. Így bármelyik írásával foglalkozunk is, minden út az opus magnumhoz vezet.
A Szeretetről, sötétségről családregény és önéletírás; a cionizmus története Herzl Tivadartól Izrael állam megalapításáig és tovább; a hős, egyszersmind a Palesztinában régi-új hont foglaló kelet-közép-európai zsidóság "nevelődési regénye". Legfőbb helyszíne a jeruzsálemi Kerem Avraham negyed, ahol kisegzisztenciák élnek szerény módban, távol a híres bibliai helyszínektől. S mintha egytől egyig innen szalajtották volna annak az író-olvasó találkozónak a résztvevőit is, akik a Rímek életre, halálra lapjait benépesítik. A hangzatos cím megtévesztő, semmi köze a keretet adó, jelentéktelen eseményhez: egy valaha népszerű izraeli naiv költő, fűzfapoéta kötete viselte. Az első személyű elbeszélő a találkozó előtt betér egy kávézóba, s mivel már előre unja az egészet, haladéktalanul űzni kezdi kedvenc sportját.
Ez megint egy olyan motívum, amelyet Ámosz Oz számtalan írásából ismerhetünk (többek közt ezzel indítja a Narancsnak adott interjút is). "... ültem a kávéházakban, és hallgattam a véget nem érő s számomra követhetetlen beszélgetéseket szüleim és barátaik között... És ebben a környezetben afféle miniatűr kémmé fejlődtem. Titkos kis játékot dolgoztam ki, amellyel órákon át elszórakozhattam... Figyeltem a kávéházba lépő idegeneket, és ruházatukból, gesztusaikból, a megrendelt italokból vagy az újságból, melyet olvastak, megpróbáltam kitalálni, kik ők, honnan jöttek, mi a foglalkozásuk, mit csináltak, mielőtt ideértek, és hová mennek, ha innen távoznak." Szó szerint így és ebből épül a Rímek életre, halálra.
Kezdettől fogva alibiszövegnek tűnik: írni kéne valamit, de semmi nem jut eszembe, szemlét tartok hát a lerágott csontjaim fölött. És utolsó mentsvárként mindig ott van az a programnyilatkozatom a banalitásról.
A banalitás szintén visszatérő, fontos motívum Oz munkáiban, noha egymásnak homlokegyenest ellentmondó, kettős szerepben lép fel. A banalitás mint gyilkos. A banalitás mint megváltás. Ámosz tizenkét és fél éves, amikor súlyos depresszióban szenvedő anyja öngyilkos lesz. A körülrajongott egyke, a szülők szeme fénye, minden hamvába holt álmuk és reményük letéteményese, a domináns apai családban az egy szem unoka, a kárpótlás a Vilnában veszett másik fiúért és unokáért félárván marad. Az áruló anya iránti gyűlöletet hamarosan felváltja az önvád és az egész életét végigkísérő és némán emésztő kérdés. Amit csak egy fél évszázad múltán tud, mer hangosan kimondani. Megannyi művében kering körülötte és beszél róla mellé, hogy aztán a betetőző önéletrajzi regény 850. (!) oldalán, hatvan-egynéhány éves korában végre elkezdjen írni a történtekről. Nem találja meg a magyarázatot, de válaszból több is van. "Meglehet, hogy a sokszoros hiányérzetet és a szegénységet, a mostoha viszonyokat és a házasélet könyörtelenségét fogcsikorgatva még elviselte volna. Azt hiszem, egyvalamit nem bírt elviselni: az élet olcsó kisszerűségét."
Anyja halála után Ámosz hátat fordít régi életének, szobatudós-könyvtáros apjának és a jobboldali Klausner családnak - még a nevét is megváltoztatja. Tizenöt éves korától jó három évtizeden át egy kibucban él, kezdetben traktort vezet, gyapotot szed, állatokat gondoz, s miután elkezdenek megjelenni a dolgai, a közgyűlés megszavaz neki heti egy, majd két nap felmentést a munka alól. (Amikor a könyvei már pénzt is hoznak a kibucnak, egyesekben felmerül, nem tudná-e "növelni a termelést".) Ám ahhoz, hogy egyáltalán írásra merje adni a fejét, találkoznia kellett Sherwood Andersonnal és az ő nagy találmányával: az irodalomba emelt banalitással.
Most tennem kell egy kitérőt, hogy aztán visszakanyarodhassak ugyanide, immár egybeszőve a banalitás kettős szerepét, az anya öngyilkosságát és szerzőnk íróvá válását. A századforduló idején a kelet-európai zsidóság a cionizmus lázában égett. Az első világháborúig lezajlott az úgynevezett 2. alija, s miközben a pionírok a júdeai sivatag és a mocsarak lakhatóvá tételén fáradoztak, a diaszpórában kiépült a hazatérést előkészíteni hivatott intézményrendszer, óvodákkal, iskolákkal, ifjúsági szervezetekkel, klubokkal, vitakörökkel, könyv- és újságkiadással. Nyelvtanítással, ami együtt folyt a héber modern beszélt nyelvvé alakításával. Ezekben az intézményekben szocializálódtak Ámosz Oz szülei, akik egy tucat nyelven szívták magukba az európai magaskultúrát, s mellette a romantikus-hazafias zsidó költészetet és műdalokat a régi dicsőségről és az új haza nagyszerűségéről. Aztán menni kellett, kinek Odesszából a bolsevikok, kinek Rovnóból a pogromok, kinek Vilnából a nácik elől menekülve; a megérkezés szinte mindenkit kiábrándított. A Kerem Avraham negyed kábé olyan messzire esett a "mennyei Jeruzsálemtől", mint a valóságos Erec Izrael attól az országtól, amelyet a cionista irodalom festett a serdületlen zsidó ifjúság elé. Az Exodus-féle melodrámák ott érnek véget, hogy a szerelmesek - a zsidók és Palesztina földje - egymáséi lesznek, és tudni sem akarnak a szürke hétköznapokról, a lakáshiányról, az akadozó ellátásról, a jegyrendszerről és hasonlókról. Vagy a túlképzettségből adódó országos munkaerőgondokról és egyéni tragédiákról. A rovnói udvarház kisasszonyáról, aki a prágai egyetemről érkezett, és tizenöt év alatt elhervadt egy jeruzsálemi félszuterénban, egy pedáns és megkeseredett férj oldalán, akinek nem jutott egyetemi katedra, mert az országban több volt a professzor, mint a diák.
A sors fintora, hogy a fiú végül megvalósította a szülők legmerészebb álmait, bár ezt egyikük sem érte meg. Ehhez a terhes családi örökség megtagadásán és az élet kisszerűségének, banalitásának elfogadásán át vezetett az út. Ámosz Oz azt mondja erről, hogy mindent Sherwood Anderson novellafüzérének, a Winesburg, Ohiónak köszönhet. Tőle vette a bátorságot, hogy kisemberek mindennapjairól, alagsori vágyairól, a hátsó udvarokból felszálló sóhajokról írjon.
Ilyen a Rímek életre, halálra. A Szeretetről, sötétségről óriási tétekkel játszik, a személyes és a nemzeti megmaradással, a túléléssel. Túlélni Európát, a vészkorszakot, a brit mandátumot, az arabokkal vívott harcokat, s mindezek között, után és felett a hétköznapokat (ami az anyának nem sikerült). S végtére is nem ezeket a köröket futották meg, nem ugyanebben utaznak-e a Rímek életre, halálra hősei? Ha jobban megnézzük, már a cím sem tetszik légből kapottnak, s ami kezdetben alibiszövegnek tűnik, a munka, a mesterség gyakorlása közben alakot ölt, életre kel, ami pedig a lerágott csontokat illeti, velük az történik, hogy az író addig-addig forgatja őket a szájában, amíg vissza nem épül rájuk a hús. S ha benne, a szerzőben maradtak is kételyek, azt tekinthetjük foglalkozási ártalomnak. "De mire jó írni mindarról, ami nélküled is létezik?" - tűnődik, ám e kérdés megválaszolására csak az olvasók illetékesek.
Fordította: Stöckl Judit. Európa, 2010, 120 oldal, 2200 Ft
