Egy vidéki magyar családban mindkét lány kiemelkedő tehetségű hegedűs, rangos nemzetközi versenyeket nyernek, és bensőséges testvéri kapcsolat van köztük. Ez eddig egy hétperces riportanyag a Fókuszba. Akit több érdekel ennél, az elmegy valamelyik koncertjükre, felléptek már a Zeneakadémián, az Operaházban, a Kiscelli Múzeumban és az ország jó pár nagyvárosában. Ha egy olyan dokumentumfilmes érdeklődik irántuk, mint Sós Ágnes, gyanítható, hogy nem csak a tehetség meg a siker fogta meg bennük.
*
Sós a kilencvenes évek elején kezdett el filmeket csinálni, először 1993-ban, a Huszonéves üzletemberekkel keltett figyelmet (már amenynyire figyelmet kelthet nálunk egy dokumentumfilm), az egyetemről már a szabadpiacra kilépő és egy új terepen, a lízingben vállalkozást indító fiatalokról. Majd' egy évtized múlva újra felkereste az akkor már harmincas - és milliomos - szereplőket. Addigra rengeteg szociofilmet láttunk a rendszerváltás veszteseiről, de a nyertesek inkább csak rémtörténetekben és városi legendákban tűntek fel, esetleg rendőrségi hírekben, a siker minimum gyanús lett, és a "vállalkozó" szitokszóként kelt új életre a köznyelvben, nem csoda, hogy nagyot szólt a hiánypótló "Tőkések vagyunk, vagy mi..." (2002). A Ferenczi Gáborral közösen készített "...van a börtön, babám" a műgondjával és a témának szentelt odaadó figyelemmel emelkedett ki a mezőnyből; azt vizsgálta, van-e esélyük visszailleszkedni, a bajt kerülve élni és megélni az elítélteknek, s ehhez több mint egy éven át követte három ember útját a szabadulás percétől.
A Pusker lányokat 2004 óta ismeri és filmezi Sós Ágnes. A 2005-ös Hangközben tűntek fel először, amelyet a kecskeméti Kodály zeneiskola tanulóiról készített. "Nem peregnek a szemünk előtt nagy drámák..." - mondja róla a rendező. Ehhez képest A tehetséges Pusker nővérekben hatalmas drámának leszünk tanúi.
*
A két zenetanár szülőből és a két lányból, az idősebb Ágnesből és a hat évvel fiatalabb Juliból álló szép családban sokáig lappangott egy rettentő titok. Nem Juli volt az első ezen a néven. Az elődje kétéves korában meghalt, és az egy évvel később született kislány ugyanazt a nevet kapta. Sokáig titkolták előtte, de ő érezte, hogy valami nincs rendben. Gyereket elveszíteni semmihez sem fogható tragédia, sokan életük végéig nem tudják feldolgozni. Puskeréknek esélyük sem volt erre, hiszen a gyászévben már az új babát várták. És előállt egy paradox állapot: miközben a legszebb kárpótlást kapták, nem lehetett felhőtlen az örömük, mert a halottal szemben érzett lelkiismeret-furdalás mérgezte. Családi mítosz született arról, hogy a második Juliban az első született újjá, már a külső hasonlóságuk is kísérteties, alig lehet megkülönböztetni a fényképeiket (ami elég gyakori a testvéreknél). Leginkább Ágnest nyomhatta a teher, aki csak ötéves volt a haláleset idején, hatéves a "másik Juli" születésekor, de kötelességének érezte, hogy megtiltson magának minden irigységet, haragot, féltékenységet, ami pedig a világ legtermészetesebb dolga testvérek között. A helyzetet tovább nehezítette, hogy Juli csodagyerek volt, könnyebben és gyorsabban érte el azt, amiért Ági keményen megdolgozott. De egy ennyire összetartó és együtt érző családban Juli sem maradhatott ki a közteherviselésből: elszorul a szívünk, amikor könnyek között arról beszél, sajnálja, hogy szenvedést okozott.
A néző sokáig úgy érzi, hogy ebből nincs kigázolás, hiába a lányok szerető, meghitt kapcsolata - a szülők végig háttérbe húzódnak a filmben, de a melegség, biztonság, amit nagyon nyújtanak, így is szembetűnő -, hiába a zenével elért sikerek sora, a feldolgozatlan gyásztól, az elfojtott érzésektől nincs szabadulás. Végül az idő elhozza a megoldást. Nem a pusztán csak eltelt idő, hanem a sok munkával, szellemi-lelki éréssel eltelt idő. Az a közel hét év, amit Sós Ágnes végigkísért velük, és most egy szokatlanul igényes kiállítású, nagyon jól megszerkesztett dokumentumfilmben oszt meg velünk. Katartikus hatással.
Az HBO Þlmje, látható szeptember 26-án, 21.45-kor és további időpontokban
