Egyszerre kéne több csapáson elindulnom, s mivel ez nem megy, a két fő irány - 1. a nálunk jószerint ismeretlen szerző; 2. a könyv a maga sajátos posztmodern műfajával - helyett egy harmadikkal kezdek: a világ irodalma magyarul. Összességében (és messziről, összehúzott szemmel nézve) nincs okunk sem szégyenre, sem panaszra, a klasszikus törzsanyag és a kortárs irodalom jó része is elérhető magyar nyelven, megbízható vagy kiváló fordításban, de ha elégedett hátradőlés helyett előrehajolunk, és közelebbről vizsgáljuk a dolgot, akkor tátongó lyukak ötlenek szemünkbe. Ezért a barcelonai illetőségű Vila-Matas inkább érdekes, mint jó esszéregénye terjedelmes hiánylistaként is olvasható.
Itt van mindjárt az a tény, hogy a termékeny és nemzetközi elismertségű szerzőnek a Bartleby és társai az első könyve magyarul. Aztán rövid időn belül másodszor itt szembesültem a "címszereplőt" megteremtő nagy író, Herman Melville utolsó és jelentős regényének (The Confidence-Man) hazai hiányával - a jó hír, hogy tavaly végre megjelentek összegyűjtött elbeszélései, köztük olyan remekművekkel, mint a Billy Bud és a Bartleby, a tollnok. Most kénytelen vagyok áttérni e harmadik csapásról a másodikra, s közölni, hogy miről is ír Vila-Matas. A nem írókról, avagy a Nem íróiról. Azon szerzőkről, akik hátat fordítottak az irodalomnak, felhagytak az alkotással vagy eleve hozzá se kezdtek. Utóbbiakról, hinné az ember, értelemszerűen nem is tudhatunk, ehhez képest Vila-Matas meglepően sokat ismer közülük.
Mi kell ahhoz, hogy több mint 200 oldalon sorolhassa az irodalomtörténet antihőseit? Először is imponáló felkészültség és olvasottság, melynek nemzetközi versenyében helyzeti előnnyel indulnak a kis nemzetek fiai. A spanyol persze bajosan sorolható ide, kivált, ha nyelvterületként gondoljuk el, de nem lepne meg, ha a spanyolországi írók némi irigységgel és nehezteléssel figyelnék latin-amerikai pályatársaik nemzetközi sikereit. Vila-Matas például csak egyet említ a dél-amerikai nagyágyúk közül (Borgest), annál sűrűbben hivatkozik nálunk nem vagy alig hallott spanyol nevekre. Ám amint kilép a hazai pályáról - akár csak a szomszédos és nyelvrokon olasz földre -, sokasodni kezdenek a közös ismerősök, Musiltól Magrisig, Kafkától Tolsztojig, Saramagótól Gombrowiczig. Százhoz közelít a hősök száma, csakhogy a többség nem pályaelhagyóként híres. Vila-Matas ugyanis "csal", a nevezetes és kötelező gyakorlatok (Rimbaud, Robert Walser, Salinger) mellett újabb és újabb engedményeket és kivételeket tesz, beemelve azokat, akik öngyilkosságból vagy megtébolyodásból kifolyólag, de mindenesetre igazoltan vonták ki magukat az irodalmi termelésből, majd jönnek az így-úgy rejtőzködők (Traven, Pynchon, Pessoa). S hogy a lúd legyen kövér, jönnek az olyan ellenpéldák, mint a sztahanovista Simenon, aki addig nem nyugodott, amíg erőit megfeszítve, hajnali műszakkezdéssel le nem nyomta a könyvenkénti tizenkét napos munkafolyamatot az egy hét, egy regény szintre.
Vila-Matas tehát esszét szentelt a világirodalom nagy (el)hallgatóinak és egyéb állatfajainak. Önmeghatározásként lábjegyzetgyűjteményről beszél, másutt naplónak nevezi választott műfaját. És itt jön a dupla csavar. Ezt a naplót ugyanis egy fiktív elbeszélő (én) vezeti, egy púpos, emberkerülő csinovnyik (tollnok, írnok, fogalmazó, skribler, hogy ezúton is fejet hajtsunk nyelvünk kivételes gazdagsága előtt) valami hivatalban, akinek huszonöt éve volt egy kisregény-próbálkozása, azóta semmi, egyetlen barátjával csak telefonon és szórványosan tartja a kapcsolatot, és nőügyekben mindig kudarcot vall. Ámde most - ha nem is magától, hiszen e téren többen is megelőzték, de magáról - kitalálja, és megmintázza a Bartleby-szindrómát, hogy Münchhausen báróként önnön üstökénél fogva rántsa ki magát a nem írók sírgödréből. A vállalkozás kedvéért táppénzcsalásra (s mint láttuk, egyéb csalásokra is) vetemedik, munkaadójának azt hazudja, hogy depresszió miatt van betegállományban, miközben vígan alkot, sőt New Yorkba repül, ahol Salingert pillantja meg a buszon. De amilyen balfék, lebukik, s az igazi Bartleby főnökénél kevésbé empatikus munkaadója elbocsátja. A dolog külön szépsége, hogy a figura atom depressziós: eszményi kórkép az irodai fogalmazó munkakörének ellátásához, ám ha a delikvens akár csak két hétre is képes kilépni a taposómalomból, akkor valóban megérett a kirúgásra.
Ha az elbeszélő regényhős, akkor nincs mese, regénynek kell neveznünk a Bartleby és társait. Persze posztmodern meg esszéregény, de ez műfaji megszorítás, és nem mentség a hetet-havat összehordásra, a bő lére eresztésre vagy a közhelyes sztorikra (például arra, hogyan változott át az elbeszélő kamaszkori ideálja, Ulpius Tamása prózai közjegyzővé elhízott feleséggel és elhanyagolt fogsorral). Vila-Matas nem említ magyar írót, kis hazánkat egy Lukács György-anekdota képviseli, de ha számításba vesszük, hogy a szerző bevallottan rühelli a filozófusokat, akkor nem is jártunk olyan rosszul. Annyira semmiképp, mint szegény Wittgenstein, aki egyébként túl jó példa a Bartleby-kórképre ahhoz, hogy kihagyható lett volna. Róla ezt a magvas megállapítást bírja tenni a szerző: "Nem bízom az olyan emberekben, akiket mindenki egyöntetűen roppant intelligensnek tart." S mintha magyar fordítója is osztozna ellenszenvében, Wittgenstein híres, sokat idézett mondatai spanyolból átültetve köszönnek vissza ("amiről az ember nem tud beszélni, arról hallgatni kell").
Pávai Patak Mártában a kortárs spanyol nyelvű irodalom elkötelezett kiadóját, tolmácsolóját tisztelhetjük, és csak a vak nem látja, mennyi meló van egy ilyen, műcímekkel és idézetekkel megrakott szöveg átültetésében. A kötet végén nem véletlenül mond köszönetet számos fordítótársának, köztük Borbás Máriának, miközben a Bartleby, a tollnok - na meg a Bartleby és társai - vezérszólama ("I would prefer not to") létező magyar fordítását ugyanúgy nem veszi figyelembe, mint Az eltűnt idő nyomában híres kezdőmondatáét ("Sokáig korán feküdtem le.") Akasszanak fel, ha értem.
Fordította: Pávai Patak Márta. Geopen, 2009, 232 oldal, 2990 Ft
