Hallgatni bronz - Enrique Vila-Matas: Bartleby és társai

  • Bori Erzsébet
  • 2009. április 23.

Könyv

Egyszerre kéne több csapáson elindulnom, s mivel ez nem megy, a két fő irány - 1. a nálunk jószerint ismeretlen szerző; 2. a könyv a maga sajátos posztmodern műfajával - helyett egy harmadikkal kezdek: a világ irodalma magyarul. Összességében (és messziről, összehúzott szemmel nézve) nincs okunk sem szégyenre, sem panaszra, a klasszikus törzsanyag és a kortárs irodalom jó része is elérhető magyar nyelven, megbízható vagy kiváló fordításban, de ha elégedett hátradőlés helyett előrehajolunk, és közelebbről vizsgáljuk a dolgot, akkor tátongó lyukak ötlenek szemünkbe. Ezért a barcelonai illetőségű Vila-Matas inkább érdekes, mint jó esszéregénye terjedelmes hiánylistaként is olvasható.

Egyszerre kéne több csapáson elindulnom, s mivel ez nem megy, a két fő irány - 1. a nálunk jószerint ismeretlen szerző; 2. a könyv a maga sajátos posztmodern műfajával - helyett egy harmadikkal kezdek: a világ irodalma magyarul. Összességében (és messziről, összehúzott szemmel nézve) nincs okunk sem szégyenre, sem panaszra, a klasszikus törzsanyag és a kortárs irodalom jó része is elérhető magyar nyelven, megbízható vagy kiváló fordításban, de ha elégedett hátradőlés helyett előrehajolunk, és közelebbről vizsgáljuk a dolgot, akkor tátongó lyukak ötlenek szemünkbe. Ezért a barcelonai illetőségű Vila-Matas inkább érdekes, mint jó esszéregénye terjedelmes hiánylistaként is olvasható.

Itt van mindjárt az a tény, hogy a termékeny és nemzetközi elismertségű szerzőnek a Bartleby és társai az első könyve magyarul. Aztán rövid időn belül másodszor itt szembesültem a "címszereplőt" megteremtő nagy író, Herman Melville utolsó és jelentős regényének (The Confidence-Man) hazai hiányával - a jó hír, hogy tavaly végre megjelentek összegyűjtött elbeszélései, köztük olyan remekművekkel, mint a Billy Bud és a Bartleby, a tollnok. Most kénytelen vagyok áttérni e harmadik csapásról a másodikra, s közölni, hogy miről is ír Vila-Matas. A nem írókról, avagy a Nem íróiról. Azon szerzőkről, akik hátat fordítottak az irodalomnak, felhagytak az alkotással vagy eleve hozzá se kezdtek. Utóbbiakról, hinné az ember, értelemszerűen nem is tudhatunk, ehhez képest Vila-Matas meglepően sokat ismer közülük.

Mi kell ahhoz, hogy több mint 200 oldalon sorolhassa az irodalomtörténet antihőseit? Először is imponáló felkészültség és olvasottság, melynek nemzetközi versenyében helyzeti előnnyel indulnak a kis nemzetek fiai. A spanyol persze bajosan sorolható ide, kivált, ha nyelvterületként gondoljuk el, de nem lepne meg, ha a spanyolországi írók némi irigységgel és nehezteléssel figyelnék latin-amerikai pályatársaik nemzetközi sikereit. Vila-Matas például csak egyet említ a dél-amerikai nagyágyúk közül (Borgest), annál sűrűbben hivatkozik nálunk nem vagy alig hallott spanyol nevekre. Ám amint kilép a hazai pályáról - akár csak a szomszédos és nyelvrokon olasz földre -, sokasodni kezdenek a közös ismerősök, Musiltól Magrisig, Kafkától Tolsztojig, Saramagótól Gombrowiczig. Százhoz közelít a hősök száma, csakhogy a többség nem pályaelhagyóként híres. Vila-Matas ugyanis "csal", a nevezetes és kötelező gyakorlatok (Rimbaud, Robert Walser, Salinger) mellett újabb és újabb engedményeket és kivételeket tesz, beemelve azokat, akik öngyilkosságból vagy megtébolyodásból kifolyólag, de mindenesetre igazoltan vonták ki magukat az irodalmi termelésből, majd jönnek az így-úgy rejtőzködők (Traven, Pynchon, Pessoa). S hogy a lúd legyen kövér, jönnek az olyan ellenpéldák, mint a sztahanovista Simenon, aki addig nem nyugodott, amíg erőit megfeszítve, hajnali műszakkezdéssel le nem nyomta a könyvenkénti tizenkét napos munkafolyamatot az egy hét, egy regény szintre.

Vila-Matas tehát esszét szentelt a világirodalom nagy (el)hallgatóinak és egyéb állatfajainak. Önmeghatározásként lábjegyzetgyűjteményről beszél, másutt naplónak nevezi választott műfaját. És itt jön a dupla csavar. Ezt a naplót ugyanis egy fiktív elbeszélő (én) vezeti, egy púpos, emberkerülő csinovnyik (tollnok, írnok, fogalmazó, skribler, hogy ezúton is fejet hajtsunk nyelvünk kivételes gazdagsága előtt) valami hivatalban, akinek huszonöt éve volt egy kisregény-próbálkozása, azóta semmi, egyetlen barátjával csak telefonon és szórványosan tartja a kapcsolatot, és nőügyekben mindig kudarcot vall. Ámde most - ha nem is magától, hiszen e téren többen is megelőzték, de magáról - kitalálja, és megmintázza a Bartleby-szindrómát, hogy Münchhausen báróként önnön üstökénél fogva rántsa ki magát a nem írók sírgödréből. A vállalkozás kedvéért táppénzcsalásra (s mint láttuk, egyéb csalásokra is) vetemedik, munkaadójának azt hazudja, hogy depresszió miatt van betegállományban, miközben vígan alkot, sőt New Yorkba repül, ahol Salingert pillantja meg a buszon. De amilyen balfék, lebukik, s az igazi Bartleby főnökénél kevésbé empatikus munkaadója elbocsátja. A dolog külön szépsége, hogy a figura atom depressziós: eszményi kórkép az irodai fogalmazó munkakörének ellátásához, ám ha a delikvens akár csak két hétre is képes kilépni a taposómalomból, akkor valóban megérett a kirúgásra.

Ha az elbeszélő regényhős, akkor nincs mese, regénynek kell neveznünk a Bartleby és társait. Persze posztmodern meg esszéregény, de ez műfaji megszorítás, és nem mentség a hetet-havat összehordásra, a bő lére eresztésre vagy a közhelyes sztorikra (például arra, hogyan változott át az elbeszélő kamaszkori ideálja, Ulpius Tamása prózai közjegyzővé elhízott feleséggel és elhanyagolt fogsorral). Vila-Matas nem említ magyar írót, kis hazánkat egy Lukács György-anekdota képviseli, de ha számításba vesszük, hogy a szerző bevallottan rühelli a filozófusokat, akkor nem is jártunk olyan rosszul. Annyira semmiképp, mint szegény Wittgenstein, aki egyébként túl jó példa a Bartleby-kórképre ahhoz, hogy kihagyható lett volna. Róla ezt a magvas megállapítást bírja tenni a szerző: "Nem bízom az olyan emberekben, akiket mindenki egyöntetűen roppant intelligensnek tart." S mintha magyar fordítója is osztozna ellenszenvében, Wittgenstein híres, sokat idézett mondatai spanyolból átültetve köszönnek vissza ("amiről az ember nem tud beszélni, arról hallgatni kell").

Pávai Patak Mártában a kortárs spanyol nyelvű irodalom elkötelezett kiadóját, tolmácsolóját tisztelhetjük, és csak a vak nem látja, mennyi meló van egy ilyen, műcímekkel és idézetekkel megrakott szöveg átültetésében. A kötet végén nem véletlenül mond köszönetet számos fordítótársának, köztük Borbás Máriának, miközben a Bartleby, a tollnok - na meg a Bartleby és társai - vezérszólama ("I would prefer not to") létező magyar fordítását ugyanúgy nem veszi figyelembe, mint Az eltűnt idő nyomában híres kezdőmondatáét ("Sokáig korán feküdtem le.") Akasszanak fel, ha értem.

Fordította: Pávai Patak Márta. Geopen, 2009, 232 oldal, 2990 Ft

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.