Czinki Ferenc

Könyve, a Ha nem is egy bomba nő „szerelmesregény Oroszországhoz”. Nemcsak Ulickajáról és Pelevinről beszélgettünk vele, hanem a várpalotai gyermekkorról, a rendszerváltásról és a magyar provincializmusról is.

Nemrég jelent meg 77 pesti recept című gasztronómiai anyaregénye. Beszélgettünk a főzési tízparancsolatról, egy pesti mozgalmárnő receptjeiről, magyar és spanyol irodalmi tapasztalatokról, és a Kádár-korszak éjjeleiről-nappalairól.

A könyv egyszavas címekkel ellátott, gyakran naplóbejegyzések hangulatát idéző rövid fejezetek sorából áll; az öt ciklusból ha regény végül nem is, de egy kétségtelenül jól lekerekített családtörténeti, önéletrajzi történetfolyam kialakul.

A fővárosi értelmiségi zsiványnak is megvan a maga Madeleine-keksze, ami beindítja az emlékezés megállíthatatlanul csapongó folyamatát, bár esetében ez egy Nyugatról származó babydoll. Áll hősünk a szekrény előtt, és felidézi Évit, az egyetlen igazit a körülbelül másfél szerelemből, és vele együtt a többtucatnyi pesti kalandot is, amelyek csak akkor tűntek értelmetlennek; papírra vetve már egy korrajz, egy pergő ritmusú anekdotázás nagyon is élő szereplői.

Három monológ, amelyek kitesznek egy regényt, vagy pontosabban fogalmazva: regénnyé állnak össze. Két nő és egy férfi. A meglepetés az lenne, ha nem szerelmi háromszöggé sűrűsödne a sok apró egyéni történet. A meghökkenést végül más váltja ki. Hiába állítják a "szerető" barátnői, hogy ez bizony tipikus eset, hát nem az, a végkifejlet szempontjából legalábbis biztosan nem. Ahogy az eddigi Háy-próza ismeretében sem beszélhetünk éppen szokványos szövegről.

Elhibázott cím ez, még akkor is, ha elsőre jól hangzik, könnyen megjegyezhető, és tulajdonképpen bármit rejthet maga mögött. Ezt a titokzatosságot igyekszik is fenntartani Barlog, noha sok értelme nincsen, hiszen a Maxim nevű hős csak az első novellákat uralja, ez a három szöveg viszont nincs komoly hatással a kötet egészére. Maxim afféle posztmodern Huckleberry Finn vagy Dean Moriarty lenne, aki szerzőnket kézen fogva kószál a szövegrengetegben, és közben pufogtatja jóravaló féligazságait. Barlognak azonban sokkal jobban áll a posztmodern anekdotázás, amikor csinálja, mint amikor beszél róla.

A címet komolyan kell vennünk. Valóban levelekből vagy legalábbis két bizonyos címzetthez szóló elbeszélésekből összeálló regényről van szó, ám a történetek, az életutak hiába párhuzamosak, mégis elcsúsznak egymástól.