Magyar Narancs: A regény mozaikos szerkezetű, rendkívül sok anekdota, lazán összefűzve. Azt is el tudnánk képzelni, hogy eredetileg nem regénynek indult.
M. Nagy Miklós: A különböző koncepciók, amelyek ezt a könyvet regénnyé tették, írás közben születtek. Persze egy idő után volt már komoly tudatosság is abban, hogyan fűzöm össze a történeteket, de a szövegek maguktól kezdtek el íródni. Nem akartam könyvet, regényt írni, de egyszer csak nem tudtam nem leírni ezeket a történeteket. Amikor viszont már úgy láttam, hogy mégis könyv lehet belőle, akkor arra gondoltam, legyen ez egy kicsit vicces, helyenként tanulságos, gondolatébresztő anekdotafüzér, amiből sok mindent meg lehet tudni az orosz kultúráról és az orosz irodalomról. Végül aztán minden egyes gesztusommal, a stílus és a borító kiválasztásával, a sztorik összeválogatásával az volt a törekvésem, hogy azoknak az olvasóknak is érdekes legyen, akik azért olyan nagyon mélyen nem érdeklődnek az orosz irodalom iránt. Eszem ágában sem volt olyan könyvet rátukmálni egy kiadóra, amelyikről eleve tudom, hogy nem olvassák majd. Könyvkiadóként látom, hogyan lehet és hogyan nem lehet könyvet eladni. Nyilván egy olyan írónak, akinek valami különleges küldetéstudata vagy víziója van, aki eleve nem tud mást csinálni, mint írni, annak nem számít annyira, hogy egy könyvből mennyit lehet eladni. Én viszont könyvkiadóként írtam egy könyvet, és ha nem is minden áron, mindent feladva, de azért arra törekedtem, hogy egyszerű és olvasmányos legyen. Szóval, hogy megvegyék, olvassák az emberek.
MN: A könyv narrátorának van egy társa, akivel állandó párbeszédben, de inkább vitában áll. Ez a figura nemcsak az elbeszélés jelen idejében, az írás pillanatában van jelen, hanem a múltbeli történetekben is felbukkan. Elsőre is jól látszik, hogy Armigero egy fiktív alak, tehát nem is az a kérdés, hogy ki ő, hanem hogy mi a funkciója.
MNM: A narrátorral sok bajom volt. Amíg egyszerűen csak sztorikat akartam elmondani az orosz irodalomról, addig nem volt baj, hogy egyes szám első személyű narrátorom van. Amikor viszont a szövegek elkezdtek regényként működni, és ez a narrátor egyre több mindent elmondott az én életemből, akkor eléggé pánikba estem. Próbálkoztam sok mindennel, de nem tudtam kellőképpen eltávolítani a beszélőt saját magamtól. Végül csak az a megoldás maradt, hogy odateszem mellé ezt a figurát, aki egy kicsit mégiscsak relativizálja a narrátort, s az ettől lényegében kettéhasad. Armigero sok mindenkiből van összegyúrva: benne vannak azok a barátaim, akikkel együtt tanultunk Moszkvában, és vitatkoztunk, vagy történeteket meséltek nekem, de aztán egyre inkább a saját énem egy másik fele lett. Egy bátrabb, tökösebb, sötétebb fele. Viszont a regény folyamán lassanként megjelenik benne apám alakja is, mert anélkül, hogy terveztem volna, végül egy kicsit apa-fiú regény is lett ez a könyv. A narrátorral viszont máig vannak problémáim: akad olyan kritika is, amelyik szerint túl szemérmes, de olyan is, amelyik szerint kínosan őszinte ez a múltfeltárás. Mindkét véleményt igaznak érzem.
MN: Fontos fejezetei a könyvnek a várpalotai gyerekkorról szóló leírások. Ebben a bányászvárosban – a közelben gyakorlatozó szovjet katonákkal, az odaköltöztetett szovjet lakókkal – a boldoguláshoz kellett az orosz nyelv, vagy valódi, mindentől független érdeklődés indult el akkor?
MNM: Abban a közegben különösebb haszna nem volt annak, hogy oroszul tanultam, hacsak az nem, hogy általános iskolásként mindenféle versenyeket megnyertem. Amikor az országos oroszversenyen második lettem, nyertem egy Sokol rádiót, és ezután apám azt a rádiót hallgatta a kiskertjében. Mindig a Szabad Európát igyekezett befogni rajta, ami folyton recsegett, és bennem nagyon sokáig nem is tudatosodott, mi ez a recsegés, amit hallgatni próbál. Egy Sokol rádió nagy érték volt akkoriban, főleg az én rokkantnyugdíjas apám számára. De ami ennél fontosabb, hogy ezeken az oroszversenyeken keresztül kezdtem megérezni azt, hogy van kitörési pont Várpalotáról. Ahogy az orosz nyelvnek köszönhettem azt is, hogy el tudtam menni Moszkvába tanulni, hiszen más külföldi városba nyilván nem nagyon lehetett volna. Én viszont nagyon el akartam menni, mintha ösztönösen éreztem volna, milyen sokat jelent majd, hogy mélyen megismerek egy másik nyelvet és kultúrát. Tehát eleinte inkább praktikus haszna volt az orosznak, a menekülés eszközét jelentette, és nem lehet azt mondani, hogy szerelmes lettem volna az orosz irodalomba. A gimnáziumban aztán jött a nagy Dosztojevszkij-élmény, és attól kezdve fokozatosan mélyült a szerelem. De mindig voltak benne konfliktusok, mert ezzel egy időben alakult ki a világnézetem, a politikai szemléletem is, és az orosz irodalom szeretetének meg kellett férnie valahogy a gondolkodásomban a Szovjetunió, a szovjet rendszer elutasításával.
MN: Azt írja a könyvben, hogy 1990 és 1995 között nem járt Oroszországban. Ez pont a rendszerváltás utáni időszak, amikor kifejezetten fagyos volt a viszony a két ország között. Hogyan élte meg ezeket az éveket?
MNM: Ekkoriban kezdtem az Európa kiadónál és a Nagyvilág folyóiratnál dolgozni oroszos szerkesztőként. Nagyjából az első két évben még léteztek az orosz–magyar kulturális kapcsolatok, és rövid idő alatt négyszer is jártam Oroszországban, aztán ezek egy pillanat alatt összeomlottak. 1991 után már nem volt lehetőség egy könyvkiadó meghívására vagy egy konferenciára kiutazni. Az Európa kiadóban és a Nagyvilágban, a szakmai világomban persze kevésbé éreztem ezt az oroszellenességet, hiszen mindkét helyen azért dolgoztunk, hogy orosz szerzőket tudjunk megismertetni az olvasókkal. Azt azért nagyon sajnáltam például, hogy nem adhattuk ki Venyegyikt Jerofejev Moszkva–Petuskiját. Lefordíttattuk, de a kiadó vezetése úgy ítélte meg, hogy olyan mértékben nincs érdeklődés az orosz irodalom iránt, hogy nem érdemes megjelentetni. (A regény végül 1994-ben, a Jelenkor és a JAK közös kiadásában jelent meg – a szerk.) Sok ilyen könyv volt akkoriban, amit lefordíttattunk, köztük Jevgenyija Ginzburg megrázó lágermemoárja például, de nem jelent meg. Ez természetesen fájt, mert nagyszerű könyveknek tartottam őket. Hogy az oroszokkal néhány évre annyira elhidegült a viszony, és hogy nem akartunk bent maradni azon a hatalmas piacon, szűklátókörűségnek gondoltam. Politikai hibának fogtam föl azt, ami a 90-es évek elején zajlott, és ez később be is igazolódott. Nemcsak nyugati, hanem kelet-európai cégek is beáramlottak Oroszországba, és nem lett volna törvényszerű, hogy mi ilyen mértékben elveszítsük a pozícióinkat. Az én viszonyom persze mindig ambivalens volt Oroszországgal, mint ahogy az orosz íróké is az. Elég nehéz felhőtlenül szeretni egy olyan országot, mint Oroszország.
MN: Az egykori és mai orosz politikai életről írt történeteknek furcsa aktualitást ad több mai, magyarországi esemény. Ahogy az orosz emigráns filozófustól, Zinovjevtől idézett gondolat is, miszerint „a nagy liberalizmus csak a történelem egy vakvágánya”, vészesen ismerősnek tűnik. A könyvnek fontos része az aktuálpolitika?
MNM: Van benne, de nincs állandóan jelen. A narrátornak, aki azért nagyrészt én magam vagyok, meg szerintem sok más magyar értelmiséginek is komoly küzdelmet jelent, hogy szellemileg, lelkileg elszakítsa magát attól az állandó aktuálpolitikai perpatvartól, vagy épp attól a kiábrándultságtól és provincializmustól, amiben ma Magyarországon élünk. Mindenki szeretne olyan közegben, olyan országban élni, ahol a politika nem telepszik rá ennyire az ember gondolkodására, és akkor boldogan és önként lehetne vállalni bizonyos közéleti szerepeket, és lehetne szenvedélyesen politizálni, mert ez is része az ember életének. De az, hogy állandóan, szinte rögeszmésen aktuálpolitikai eseményeken kell gondolkodni, azon, hogy épp milyen szabadságharcot vívunk, és annak milyen következménye lesz, roppantul bosszant, és ez a bosszankodásom nyilvánvalóan benne van a könyvben is. Azt érzem, hogy valami baromira félrecsúszott. Ez persze meg szokott történni nemzetekkel, és komoly az a félelmem, hogy épp most rohanunk bele valamibe, amibe már mások is belerohantak előttünk. Néhány agresszív politikus belefúrja magát a nemzet zsigereibe, és aztán nagyon nehéz megszabadulni tőlük. Ez is benne van ebben a könyvben.
MN: A könyv egyik jelenete egy utazási irodában játszódik. Az ügyintézőnek Oroszországról, a mai orosz irodalomról azonnal Ljudmila Ulickaja ugrik be, és senki más. Ez általában is jellemző a magyarországi olvasóközönségre?
MNM: Magyarországon valóban ez a helyzet: ha mai orosz író, akkor Ulickaja. Óriási a szakadék Ulickaja és a második legismertebb orosz író, mondjuk, Viktor Pelevin vagy Vlagyimir Szorokin között. Tízszeres a különbség. Ez Oroszországban egyáltalán nincs így, ott Ulickaja és Pelevin könyvei nagyjából hasonló példányszámban fogynak. Ulickaja hatalmas sikere magyar sajátosság, sehol máshol a világon nem ennyire népszerű. Ha meg kéne neveznem a mai orosz irodalom legjelentősebb alakját, valószínűleg Szorokint mondanám. Pelevinnek pedig Oroszországban ugyan még van egy nagyon hűséges olvasótábora, de máshol a világon már nem nagyon adják ki. Magyarországon talán egy könyve még meg fog jelenni, de kiadói szempontból Pelevinnek vége, ha nem lesz valamilyen radikális változtatás az életműben. Sokan nem is szépírónak tartják, hanem filozófusnak, aki szépirodalmi formában filozofál. Ugyanazokat a gondolatait mondja el kis módosításokkal különböző történetekben, és ez már nemigen érdekli az olvasókat. A legújabb könyveiben folyamatosan reagál az oroszországi aktuálpolitikai eseményekre, és ezek bizonyos értelemben gyorsan avulnak. De én szeretem Pelevint, és továbbra is várok tőle egy olyan könyvet, amiben végre meg meri mutatni magát, és leírja, milyen az, amikor egy-két hónapot eltölt egy koreai buddhista kolostorban. Ha ezt leírná, és nem találna ki szereplőket maga helyett, akkor talán újra felszikráznának a filozófiai gondolatai is.
