Könyv

Dés Mihály: Pesti barokk

  • Czinki Ferenc
  • 2013. június 16.

Könyv

A fővárosi értelmiségi zsiványnak is megvan a maga Madeleine-keksze, ami beindítja az emlékezés megállíthatatlanul csapongó folyamatát, bár esetében ez egy Nyugatról származó babydoll. Áll hősünk a szekrény előtt, és felidézi Évit, az egyetlen igazit a körülbelül másfél szerelemből, és vele együtt a többtucatnyi pesti kalandot is, amelyek csak akkor tűntek értelmetlennek; papírra vetve már egy korrajz, egy pergő ritmusú anekdotázás nagyon is élő szereplői.

Kérdés, akarjuk-e a vágyakozást és a szerelmi bánatot zsigeri csajozással feledni akaró főhős visszaemlékezéseit hatszáz oldalon keresztül követni, ám mielőtt ez komolyan fölmerülne, arra ocsúdunk, hogy éppen ez az elbeszélő problémája is. Hogyan terelgesse formába és tegye érdekessé ezt a javarészt azért jófajta öniróniával kezelt magánmitológiát? Eleinte mintha minden fejezetben újrakezdené a regényt: "Úgy látom, ez se jött össze: a sztorizgatás se vezet sehova. Olyan, mint a kocsmai dumák." Vagy: "Szép ez, szép, talán még jó is, csak hát minden figura egy kész regény, és nem lehet Novel stream-et csinálni egy sima kis fejezetből." Aztán hamar kiderül, hogy éppen ez a körkörös keresgélés közelít legjobban a témához, és valójában ez a szerkezet is. Már száz oldal óta Évi babydolljáról van szó, és még mindig érdekes. Dés később váltani is tud, egyre különbözőbb formájú fejezetek jönnek, emigráns levelek, titkosszolgálati jelentések, filmnovella, szövegkönyv, minden, ami eszébe jut a nyolcvanas évekből, de egy pillanatra sem válik dokumentumízűvé a szöveg. Végig a krisztusi korba lépő férfi javarészt 1984-ben játszódó egyedi történetét olvassuk.

Ez az originális hang egészen az utolsó fejezetig kitart, itt ugyanis új elbeszélő veszi át az eredeti helyét, hogy beszámoljon egy végzetes eseményről, ám ez az Emlékiratok könyvére utaló gesztus már kevésbé illik az eddigi zabolátlan, belvárosi-pikareszk hangulatba.

Magvető, 2013, 588 oldal, 3990 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.