című kötetében folyamatos megszólításban van: te, te és megint te. És közben egy pillanatig sem modoros ez a gyakori második személyű narráció, mert bár egészen jól behatárolható történetek rajzolódnak ki mögötte, mégis állandóan magunkra ismerhetünk. Akár mi is lehetnénk bármelyik apa, anya, fiú, rokon, idegen. A Garázsmenet eközben mégis nagyon személyes élettörténet, énlíra a javából, csak ez a bizonyos én nem önmagával, hanem legtöbbször a külvilággal áll párbeszédben: magyaráz és magyarázkodik, vall és vallat.
"Neked lettem férfivá, hogy hagyj már végre békén" - olvashatjuk A hála jogán című vers záró sorát, és máris egy felnőtté válás, egy leválástörténet fordulópontjánál járunk. A kötet ciklusok nélkül sorakozó versei mintha időrendiséget mutatnának, vagy legalábbis egy vázlatos életút kronológiáját. A gyerekkor határszéli vidékének képmutató mindennapjaiból ("Meghalni nálunk csak vasárnap szokás") eljutunk a fiatal felnőttkor nagyvárosi románcainak terepére: "új nevet kapsz ebben a hónapban: / a 'Miss December'-en is gondolkodtam". Ám a kötet addigi lendülete mintha éppen itt fogyna el egy időre, a felszabadultság súlytalanabb verseket eredményez; a "Fehér babáim, fehér babák" parafrázisos melankóliája például sokkal kevésbé áll jól a szerzőnek, mint a Köszönőviszony vagy a Zsömleszag című versek csalódott pimaszsága: "Péknek kellett volna állni, / szárnyakat növeszteni a zsemleszagban."
Az a hang viszont, amire az előismereteink alapján készülhettünk, csak itt erősödik fel igazán a kötetben. A Szerelmes magyar hibátlan portréja ("' egy szép, fiatal és szerelmes magyar. / Néhány éven belül, az egyetem után / anya akar lenni.") vezeti fel az úgynevezett közéleti versek sorát, hogy aztán a Makk Ász vagy a Ká-európai ismerős rémisztően józan állításai mutassák meg, mire számíthatnak az olvasók Fehér Renátó következő köteteiben.
Magvető, 2014, 64 oldal, 1990 Ft
