Dobrovits Mihály

A múlt héten lezárult helsinki EU-csúcsértekezlet nagy nyertese kétséget kizáróan Törökország volt. Hiszen Ecevit miniszterelnök ünnepélyes (és utólagos) meghívásával immáron jogilag is EU-tagjelöltté emelkedett. Ez akkor is siker, ha tudjuk, Ankara még évekig nem számíthat teljes jogú tagságra. Igaz, mások se nagyon. Magyarország például le kell mondjon a többször bizonyosra vett 2002. januári csatlakozásról. Jelenleg 2003 januárja az új varázsige, de hamarosan elérhetünk 2004, 2005 vagy éppen 2006 magasságáig.

Közép-ázsiai riporterünk két év alatt immáron harmadjára járta meg Almatit, Kazahsztán volt fővárosát. És jó volt neki. Ebben talán zaklatott gyermekkora a ludas, talán az, hogy Kazahsztánban tényleg történnek dolgok. Hogy mik és miért, és miért lehet ez érdekes nekünk, magyaroknak is, arról következik most tudósítónk harmadik elmélkedése.

Kettős ünnepet ültek idén Törökországban. Október 29-én volt hetvenöt éves a Musztafa Kemál Atatürk alapította Török Köztársaság, és idén november 10-én emlékeztek meg az államalapító halálának hatvanadik évfordulójáról. Az idei ősz a látványos hűségnyilatkozatok szezonja lehetett volna tehát. Ám ehelyett nemcsak hogy súlyos botrányok borzolták a török politikai élet felszínét, de egyre láthatóbbá váltak a bajok gyökerei - melyek magában a köztársaság szerkezetében bújnak meg.

Először fordult velem elő, hogy a tiszteletemre felhúzták valahol a magyar zászlót. Már ez is elegendő indok lehetne ahhoz, hogy elégedetten emlékezzek vissza az Almatiban tartott I. Eurázsiai Filmfesztivál eseményeire. Meg azért is, mert a napsütéses indián nyárban sütkérező Almati tényleg a legszebb arcát mutatja a nézőnek. Az már kevésbé töltött el elégedettséggel, hogy az egész rendezvényen én voltam az egyedüli magyar.

Ha az olvasó reggeli forró italát kortyolgatva az iszlám jogról hall a rádióban, akkor lelki szemei előtt válogatott borzalmak jelennek meg: megkövezések, akasztások és a nyakazás legváltozatosabb formái. Szó, mi szó, az iszlám jogrendszertől valóban nem idegenek a nyilvános testi fenyítés elrettentő hatásúnak szánt módozatai, de az iszlám világ közel milliárdnyi lakosa számára az iszlám jog, a saría a mindennapok részét képezi.

Az, amikor két fiatal megszereti egymást, és összeköti az életét, minden körülmények között magasztos és szép pillanat. De vannak különösen fontos esküvők. Ilyen frigyet látott manapság Kazahsztán és Kirgízia népe, amikor Aszker Akajev kirgiz elnök daliás fia, Ajdar örök hűséget esküdött Nurszultán Nazarbajev kazak elnök szépséges Alija lányának. Ám nem teljesen bizonyos, hogy ez a házasság az égben köttetett. Mintha a két fiatal, no meg az örömszülők nem családot, hanem dinasztiát, esetleg regionális középhatalmat készülnének alapítani.

1991. december 31-én szőrén-lábán eltűnt a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége. Volt, nincs. Az egykori tagállamok immár önálló politikai tényezők. Kazahsztán egykor az Unió harmadik legnagyobb országa volt, nagyon kövér emberek is kényelmesen elférnek benne. Már csak ezért is foglalkoznunk kell vele. Kazahsztán akkora, hogy csak két kontinensen fér el. (Szárazföldön: 2 669 800 négyzetkilométer!) És ez egyáltalán nem vicces dolog. Valóban két társadalom él itt egymás mellett, főleg a trolin, cekkereik néha egymáséhoz verődnek, de egyébként semmi. Az orosz meg a kazah.

Szeptember elején Magyarországon járt Süleyman Demirel, a török köztársaság elnöke. Ha programját valószínűleg sokkal előbb rögzítették is, útja jól illeszkedett a török diplomácia legújabb offenzívájába. A hazájában kiemelkedően népszerű politikus, akit az utca embere csak Baba (Apa) néven emleget odahaza, nem tétlenkedett Magyarországon. A szabadkereskedelmi egyezmény aláírásán és számos jelképes protokolláris rendezvényen túl az elnök szót kapott az Országházban is. A lényeg: Törökország örömmel üdvözli Magyarország NATO-felvételét. Nem fenyeget immár a török vétó veszélye.

Úgy tűnik, Horn Gyula kormánya következetesen körbealázza az egész magyar értelmiséget. Különösen a közalkalmazottak légióját szereti kikészíteni - most éppen a felröppentett, de valószínűleg meg nem valósuló akadémiai átszervezések kapcsán. Az illetékes meghirdeti, hogy az adott ágazat nem hatékony, elavult, korszerűtlenül működik. Az érintetteken, jelen esetben az akadémiai intézetek dolgozóin erre erőt vesz a csengőfrász. Elszürkült arcok nézegetik egymást, miközben bizonyosan akad egy-egy jól értesült családtag, rokon, távoli ismerős, aki rákérdez elbocsáttatásuk várható időpontjára. Ettől esik igazán jól a vasárnapi húsleves.

A sors úgy hozta, 1984 nyarát töltöttem először Törökországban. Bevallom, aggódtam az utazás előtt. De azután mégis ment minden a maga útján. Mindenesetre az az érzés végig velem maradt, hogy hiába beszélem folyékonyan a nyelvet, és hiába vagyok jó viszonyban az emberekkel, mégis idegen vagyok közöttük. A bensőmben dúló magányosság különösen augusztus végén tetőzött. Elérkezőben volt a Kurbán, s én nem voltam török, nem voltam muszlim. A dologban elsősorban az volt a hihetetlen, hogy a közel negyvenfokos hőség és a vakító verőfény ellenére tökéletesen karácsonyinak éreztem a hangulatot. A tévében esténként közvetített iláhi- (istenes ének) csokrok, az ajándékvásárlási láz és az üdvözlőlapok tömege kísértetiesen olyan hangulatot árasztottak, mint amikor novemberben a Petőfi Sándor utca kirakataiban feltűnnek az első karácsonyfadíszek. Boldog ünnepi készülődés rezgett a levegőben. De én ebből kimaradtam. Bár volt kik között lennem, eszembe sem jutott, hogy én is beletartozhatnék ebbe a forgatagba. Illetve ekkor kellett végképp megértsem, hogy ha beletartoznék, akkor szakítanom kellene mindazzal, ami addig engem alkotott.

A dél-ciprusi görög kormányzat orosz gyártmányú S-300-as légvédelmi rakétákat szándékozik vásárolni. Az üzlet látszólag két hatalom tiszteletre méltó magánügye, azonban a századvég egyik legzaftosabb diplomáciai válsága kerekedhet ki belőle. A két félen kívül szóhoz jutott már Törökország, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, az EU, és felsikolthat a sziget északi harmadán létező 175 ezres lélekszámú észak-ciprusi miniállam is.

Tálibán. A világ marcona, turbános, szakállas férfiakat lát, akik középkori öltözetük ellenére meglehetősen otthon érzik magukat a modern fegyverek világában. Szeptember végén Kabult is elfoglalták. Igaz, a Szalang-hágó és a Pandzs-sír (öt oroszlán) völgye útjukat állta, aztán ellenfeleik összefogtak a visszaszorításukra, és újra lövik a fővárost.