Kazahsztán, harmadszor: Kelet ez nekünk

  • Dobrovits Mihály
  • 1999. január 7.

Publicisztika

Közép-ázsiai riporterünk két év alatt immáron harmadjára járta meg Almatit, Kazahsztán volt fővárosát. És jó volt neki. Ebben talán zaklatott gyermekkora a ludas, talán az, hogy Kazahsztánban tényleg történnek dolgok. Hogy mik és miért, és miért lehet ez érdekes nekünk, magyaroknak is, arról következik most tudósítónk harmadik elmélkedése.
Közép-ázsiai riporterünk két év alatt immáron harmadjára járta meg Almatit, Kazahsztán volt fővárosát. És jó volt neki. Ebben talán zaklatott gyermekkora a ludas, talán az, hogy Kazahsztánban tényleg történnek dolgok. Hogy mik és miért, és miért lehet ez érdekes nekünk, magyaroknak is, arról következik most tudósítónk harmadik elmélkedése.

Magyarországról Közép-Ázsiába utazni nem egyszerű feladat. Pedig a jódliban erős osztrák, a lengyel, sőt a mélán rágózó jenki is sűrűn jár ide: Eurázsia csaknem minden fontos légikikötőjéből tömött gépek hozzák az utasokat. (Az Austrian Airways pénteki járata egyenesen egy alsó-ausztriai bányászbusz családiasságát árasztja.) Nem hiába. Miután a jövő század földgázüzletének ígérkező tengizi koncesszióból sikerült önkezünkkel kifúrni magunkat, a nyomorgó sógoréknak még az amerikai Chevron alvállalkozóiként is megérte beszállni. Közép-Ázsiába egyelőre kizárólag az a fajta magyar érkezik, akinek tekintete őshazakergető álmoktól ködös, és aki azt keresi, melyik ötcsillagos szálloda mellé verhetné le jurtáját. Más frontokon, például a bizniszben még mindig az a hetvenes években kialakult magyar jóléti sovinizmus domborodik, ami miatt Magyarország nemhogy nem vált regionális középhatalommá, de elvesztette a kelet-európai térségben négy-öt éve még birtokolt pozícióit is. Vagy öt évvel ezelőtt egy jeles irodalomtörténészünk szalonjában - Üzbegisztánról szólva - ilyet szólt egy kelekótya hazánkfia: "Csak nem képzelik ezek, hogy még a végén követséget nyitnak nálunk?!" Pedig képzelték, istenuccse, s miután nem sikerült nekik, megszakították velünk a frissen felvett diplomáciai kapcsolatokat. A belgáké és az amcsiké az a gyapotüzlet, amit hét éve könnyedén a magunkénak tudhattunk volna. Hiszen a térségben a kilencvenes évek elején Magyarország volt a legfejlettebb gazdasági tényező. Mármost jól tudjuk: egy gazdasági térség fejlődésének alapja az, hogy egy nálánál gyengébb térség erőforrásait tudja a maga számára kihasználni, miközben segít modernizálni azt. A magyar sznobizmus azonban történelemalakító erővel bír. Magyarország, miközben a perifériáról való elszakadást és a fejlett régiókhoz való csatlakozást prédikálja, éppen azokat a pozícióit adta fel keleten, amelyek lehetővé tették volna, hogy kellően felpörgetett gazdasággal landoljon az Európai Unióban. A gazdasági globalizáció nem szól pedig másról, mint hogy a maláj ringgit, a mongol tugrik vagy a kazah tenge éppoly fontos résztvevői a világgazdasági folyamatoknak, mint a japán jen, az angol font és a dollár. A délkelet-ázsiai és oroszországi válságok során éppen a kazah tenge viszonylagos stabilitása jelentette a tőzsdéken az egyik reménysugarat (amint azt Jaksity György is megírta a MaNcsban).

Az oroszországi válság amúgy is átértékelte Közép-Ázsia, jelesül Kazahsztán helyét a világban. Megdőlt a Szovjetuniót szétverő orosz politikai elit ama szemfényvesztő állítása, miszerint annak idején a fejlődőképes orosz gazdaság szabadult meg a zűrös perifériáktól. Jelenleg a krónikus válságövezetté vált Oroszországgal szemben Közép-Ázsia köztársaságai jelentik a stabilitást (na jó, Tádzsikisztán kivételével). Oroszországnak a térségben legfeljebb a Tádzsikisztán és Afganisztán közötti határ őrzésében van szerepe. Kérdés, hogy meddig.

Orosz bajok

Oroszország ugyanis megőrizte az egykori Szovjetunió Európában és a moszkvai mosókonyhákban soha komolyan nem vett államszövetség-jellegét, amelyben a központ széles autonómiájú vidékekkel alkudozik a hatalomról. A csecsenföldi piszkos háborúval Moszkva azt igyekezett e régiók tudomására juttatni, hogy mostantól kezdődik a centralizáló nemulass. Ám ez éppolyan balul sült el, mint Gorbacsov támadása az egykori tagköztársaságok autonómiája ellen. Csecsenföldön Oroszországot éppen Dagesztán és Ingusétia - gyakran megalázó feltételek mellett nyújtott - segítsége mentette meg a teljes vereségtől: a kaland az autonóm régiók megerősödését hozta magával. Amelyeket Oroszország gazdasági összeomlása még inkább arra sarkall, hogy az orosz föderáción kívül keressék a boldogulásukat. A krónikus válságövezetnek, Szibéria Csecsenföldjének számító Tuván kívül a végleges szakítással kacérkodik a Mingtimer Sajmijev vezette Tatársztán is. (Sőt szerkesztőségünk információi szerint lapunk régi munkáslevelezője, dr. Jeszajan P. Jeszajan jereváni fürdőkádjából kikiáltotta a lichthofba az általa elnökölt Autonóm Hátasztánt, és rögtön statáriumot is vezetett be a fürdőkádba illegálisan bevándorolt rovarokkal szemben - a szerk.) Tatársztán kapcsolatai Moszkvával olyanok, mint Budapestéi voltak Béccsel a Monarchiában: csak a hadügy, a pénzügy és a nagyköveti szintű külügyi kapcsolatok közösek, ráadásul Tatársztán számos országban tart fenn önálló képviseletet. (Végül ezt a megoldást kínálta Moszkva a csecseneknek is.) A kiválás gondolatával kacérkodik Kalmükia is; a Lebegy tábornok vezette Krasznojarszk és a teljesen elszigetelt Távol-Kelet is a lefalcolást fontolgatja. (Ha addig meg nem fagynak az ottaniak: az orosz állam összeomlását most a városok fűtési rendszerének csődje tette ismét nyilvánvalóvá.) Ha e tendenciák erőre kapnak, az Orosz Birodalom ötödfél évszázados története véget ér.

A büszke és boldog Kazahsztán

tehát már most nagyjából a FÁK legerősebb tagállama. Kábé úgy néz ki, mint Magyarország a hetvenes évek vége felé, bár Almatiban gomba módra nőnek ki a földből az ötcsillagos szállodák, a magyar zsebnek megfizethetetlen luxuséttermek és night clubok. Az egykori Szovjetuniót senki nem emlegeti itt. Birodalmi nosztalgiákról, titkos restaurációs álmokról, klánokról és maffiákról csak a borzongatni vágyó honi bulvársajtó ír. Persze itt is történnek súlyos dolgok, engem például elutazásom estéjén akart letartóztatni s némi vodkák elővezetésére rávenni a szállodámmal szomszédos rendőrőrs személyzete, de Timothy Garton Ash és más kóklerek valószínűleg hosszú esszékben írhatnák le hasonló magyarországi élményeiket a hetvenes évekből. Kirgiziában néhány ezer dollárért vásárolhatunk a kábítószer-csempészetet leleplező riportot is, általában a hatóságok félhangos röhögése közepette. Tele is van velük minden harmadosztályú amerikai napilap. De a lényeg nem ez.

Hanem ami az országban ezenkívül történik. Nemcsak az amerikai és nyugat-európai tőke beáramlása imponáló - amerikai kormánysegélyekben főként az Afganisztánnal határos és ezért frontországnak minősülő Üzbegisztán részesül -, de az is, ahogy a nyugati civil szervezetek megvetik a lábukat Kazahsztánban. Azok a szerencselovagok, akik a kilencvenes évek elején még Kelet-Európában keresték a boldogulásukat, ma errefelé húznak. Nem nehéz megjósolni, hogy (Budapest mellett) lassan Almati lesz a Soros Alapítvány legfontosabb központja. Rólunk is szól tehát e történet. Ha nem sikerül megfelelő pozíciókat biztosítanunk, Közép-Ázsia elszipkázhatja előlünk azokat az erőforrásokat, amelyeket mi a legvidámabb barakk népének kötelezően kijáró segélyként kasszíroztunk.

De rólunk szól a mese kifordítva is, hiszen nem titok, hogy a magyar nemzeti jobboldal, annak is a kungőztől mámoros része úgy tekint Kazahsztánra, mint az ottani főmufti Mekkára. Kazahsztán - amely egyébként anno a Magyarországon állomásozó szovjet haderő fő sorozási területe volt - már az ottani Kádár, Kunajev elvtárs uralma alatt arra törekedett, hogy a távoli, nyugatra szakadt kun testvérekkel különleges viszonyt építsen ki. A kazah nacionalizmus magyarbarátságát erősíti az a tény is, hogy a kazah törzsszervezetben tekintélyes pozíciót foglal el a Mazsar törzs, amely úgy tudja magáról, hogy a keleten maradt és a mongolok által legyőzött magyarok leszármazottja. Kazahsztán tiszteletbeli konzulátust tart fenn a magát a Nagykunság központjának tartó Karcagon, ahol éppen a napokban alakult meg a Kun Szövetség.

A kazah értelmiség

egyre határozottabban mutatja a hetvenes évek Magyarországának népi-urbánus ellentéteire emlékeztető törésvonalakat: a nyugatos elit mellett vígan piszmog a magát a nemzeti mitológia letéteményesének tartó szárny is. Jellemző viszont, hogy az egyik, e körökből származó barátom egy ízben súlyosan szentségelt, amiért a Uriah Heep almati koncertjén kevesebben voltak, mint Szofia Rotaru posztmoldván táncdalénekesnő - a kisinyovi Lagzi Lujzi - helyi hakniján. Ebből nemcsak az következik, hogy az oszétok és szerencsétlen jászaink sincsenek biztonságban a kazah nemzeti eszme terjedése előtt, hanem azt is láthatjuk, hogy a jelenlegi kazah értelmiség hova számítja önmagát. Kelet-Európához. Miközben az örök vetélytárs Üzbegisztán értelmisége megőrizte nyelvét és kötődését az iszlám világhoz, a kazah értelmiség orosz nyelvűvé lett - de ezzel párhuzamosan büszke arra (a szükségből kovácsolva erényt), hogy számára a Nyugat az első számú viszonyítási alap.

Fel, Nyugatra!

Ezt a Nyugatot pedig nem Törökország jelenti. Törökország, bár a kilencvenes évek elején sokan modellként állították Közép-Ázsia elé, csak Azerbajdzsánban rendelkezik pozíciókkal. Nem kis részben köszönhető ez annak a török gőgnek, amely a közép-ázsiai nyelveket és kultúrákat a török rossz, helyi változataiként kezelte. (Ekkora tahóságra még az oroszok sem vetemedtek.) Törökország ma csak az építőiparban és a járműpiacon rendelkezik kazahsztáni gazdasági pozíciókkal. (Almatiban török MAN-ok váltják fel a lerobbant Ikarusokat.) Szellemileg csak a török iszlamisták vannak jelen a kazah piacon, igaz, ők is alig. (Almatiban önálló mutációt ad ki, kazah és török nyelven, a legprofibb törökországi iszlamista napilap, a Zaman.) A liberális törökországi sajtó alig ír Közép-Ázsiáról. Törökország jószerivel nem is pályázik már többre, mint a kazah földgáz átvezetésének a jogára. Törökországot, Grúziát és Azerbajdzsánt, valamint Üzbegisztánt jelenleg szerződés köti, hogy a tengizi és a kaspi shelfben talált gázt a törökországi Ceyhun kikötőjén át vezessék ki a Földközi-tengerre. Ha ez a merész terv sikerül, akkor Oroszország és Irán egyaránt foghatja a fejét, Törökország pedig bőséges kárpótlást kap az iraki embargó okozta veszteségeiért. A kazah szénhidrogénbiznisz egyébiránt más perspektívákkal is bír. Pakisztán éppen abban a reményben támogatja a tálibok rezsimjét Afganisztánban, hogy kellő feltételek mellett Tádzsikisztánon, Afganisztánon és rajta keresztül folyjon a kazah nafta. Persze ezt a tervet már végképp nem e világi fejekben szövik.

A kazah anyanyelv és az írás

kérdése továbbra sem megoldott. Mostanában kezdődött el a propaganda a cirill betűket majdan felváltó latin írás bevezetésére. Ám az érvek gyengék: az óhajtott egységes török ábécé messzi álom csupán. A török helyesírást csak Azerbajdzsán vezette be, és használata ott sem általános. Türkménia és Üzbegisztán rendelkezik ugyan saját - a törökökétől eltérő - latin betűs írással, de a mindennapi életben rendíthetetlenek a cirill ábécé pozíciói.

A latin betűk ügye Kazahsztánban tehát reménytelennek tetszik - de emiatt aligha tör ki az országban ribillió. Nagyobb gondot jelent az a tény, hogy az ország lakosságának valamivel kevesebb, mint negyven százaléka kazah nyelvű. Az Almatiban fogható hat országos tévécsatorna közül jó esetben, ha egy ad kazah nyelvű műsort, a többi oroszul sugároz. Az orosz nyelvű, nyugatiasan élő lakosság lassan fogy, miközben a falusi kazah tömegek, Nazarbajev elnök szisztematikus telepítési politikájának hátszelével, lassan demográfiai fölénybe kerülnek. Valószínűleg ez jelenti majd a jelenlegi törékeny etnikai béke végét is. Kazahsztán kettős kultúrájú állam, ahol két nyelv, két vallás és két identitás között lavírozik a politikai vezetés.

Bár Nazarbajev a demokrata pózában tetszeleg, a

kazah demokrácia

alulfejlett. Az elnök hatalmi technikája Kádár laza diktatúrájára emlékeztet: Nazarbajev a nyugatos és a nacionalista értelmiséget, valamint az orosz bürokráciát egyaránt jóllakatva építette ki személyi hatalmát. Ami ma már erősebb, mint a diktatórikusnak kikiáltott üzbég elnök, Iszlám Karimov vagy a tőrőlmetszett türkmén diktátor, Nijazov hatalma. Nazarbajev és családja kezében iszonyatos gazdasági potenciál összpontosul. A törekvő államférfi októberben keresztülverte az elnöki hatalom hétéves kiterjesztéséről és saját ismételt jelöléséről szóló parlamenti rendeletet, és kizáratta a versenyből legveszélyesebb ellenfelét: a januári választásokra gyúr. Ha győz, akkor 2005-ig biztosan elnök marad, sőt titkos reményei szerint ő lesz a FÁK első embere is. Ambícióira jellemző, hogy az almati függetlenségi emlékmű reliefje az ő arcképével végződik, s a pletykák szerint nemsokára az egykori főváros utolsó, még a szovjet időkből maradt utcanevét Nazarbajev sugárútra változtatják. Ha valamiért, hát azért tartják őt sokan demokratának, mert szabad mozgást enged a nyugati tőkének, megtűri a nyugati civil szervezeteket - köztük a kelet felé tekintő Soros Alapítványt -, és nem támadja a szinte többségnyi orosz kisebbséget.

A kérdés csak az, hogy meddig tartható fenn mindez. Oroszország esetleges összeomlásával éppen az északi és nyugati kapcsolatok beszűkülése fenyeget; és annak sem szokott jó vége lenni, ha egy államelnöknek uralkodói ambíciói vannak.

Az olajbiznisz mindenesetre nem finnyás. Az marad.

Dobrovits Mihály

A szerző nagylelkű segítségükért köszönetét nyilvánítja a Soros Alapítvány budapesti és almati munkatársainak, különösen Amir Jelcsibekovnak.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.